2015. december 19., szombat

Tiszta lappal

Tiszta lappal
-egy új fejezet-

Szép estét mindenkinek!

Hosszas kihagyást, gondolkodást, őrlődést és tanácstalanságot tudhatok magam mögött. Észrevehettétek, hogy az elmúlt hónapokban nem voltam túl aktív, ami végül ahhoz vezetett, hogy kis időre visszavonulót fújtam, az oldalt pedig bezártam. Most viszont visszatértem, megújult külsővel, megújult énnel és egy tiszta lappal
Rengeteg kisebb-nagyobb hibát követtem el azóta, hogy kicsivel több, mint egy éve megnyitottam az oldalt. Azt hittem, hogy néhány év bloggeren töltött idő után nem lesz nehéz egy új témába vágni,hiszen amit szeret az ember, az könnyedén megy...nos, utólag kissé fellengzősnek érzem ezeket a szavakat. Tanultam a múlt hibáiból, amiket igyekszem a jövőben nem elkövetni.
A legutolsó bejegyzésben minden keserű érzelmet Rátok zúdítottam, amiért nem győzök bocsánatot kérni. Ez alatt a bejegyzés alatt rengeteg tanácsot kaptam, amit ezúton és még egyszer szeretnék megköszönni Catalina-nak, aki hosszas oldalakon keresztül igyekezett jobb útra terelgetni, és persze mindenki másnak is köszönöm, hogy megosztottátok a gondolataitokat és igyekeztetek segíteni nekem a meglátásaitokkal.
Mint látjátok, minden bejegyzést letöröltem az oldalról, minden  üzenetet kitöröltem a chatből, az oldal pedig megújult. Egyedül a Ne engedj el novellával tettem kivételt, mivel úgy gondoltam, ezt a négy részt, ami egy befejezett történet, meghagyom, ellenben a one-shottal és a Téged akarlak részeivel. A tanácsokat megfogadva a jövőben hanyagolni fogom a one.shot írást, hiszen tényleg elég rövidek, csupán úgy van értelme, ha egy-egy már meglévő történet mellé írok egyet, ami által még inkább betekintést nyerhettek a szereplők hétköznapjaiba, ilyet pedig bizonyára majd olvashattok a jövőben. A novellákra igyekszem nagyobb hangsúlyt fektetni, bár hosszabb időbe telik megírni, de talán így egy kevésbé kusza írást hozok Nektek. Persze ne feledkezzünk meg a történetekről sem.
A szívem csücske, ami már egy éve megfogant bennem, a Téged akarlak, nagy-nagy változásokon ment keresztül az első publikálás óta. Most jutottam el arra a pontra, hogy a korábbi verziót teljesen töröltem, és egy új vonalon indultam el. A történet vázát hagytam meg csupán és igyekszem nem elkapkodni, ellenben a korábbiakkal. 
Korábban rengeteget magyarázkodtam, ígérgettem. Azonban megfogadtam, hogy ezentúl ezt messze elkerülöm. Ezt is egy tanács hatására teszem, hiszen tényleg nem terhelhetlek titeket azzal, hogy miért nem értem rá. Így többé nincs ígérgetés, magyarázkodás. A részek akkor érkeznek, amikor időt tudok rá szakítani, persze igyekszem minél inkább erre időt fordítani. Emellett a vizsgaidőszakban, mivel idén szerencsére nem leszek túlterhelve, terveim szerint sok részt előre megírok, hogy rendszeres időközönként tudjak fejezetekkel szolgálni.
Rengeteg tervem van a jövőre nézve, sok kisebb-nagyobb történet ötlete van a fejemben, amelyeket szeretnék megvalósítani. Legelőször azonban a Neymar-os Téged akarlak az, amit szeretnék megírni, majd a Sergio Ramos központú Burning Desire. Ezek között természetesen érkeznek a novellák, amiket igyekszem hosszúra nyújtani.

Nos, mint látjátok, rengeteg a tervem és úgy érzem, kezdek felnőni a feladathoz. A jövőben igyekszem a lehető legjobban megfelelni a fentebb említett pontoknak és remélem, hogy velem tartotok a jövőben is.

Köszönöm az eddigi támogatásotokat és nem is olyan sokára találkozunk!
Mindenkinek kellemes készülődést és hangolódást kívánok a karácsonyi ünnepekre,

Sok puszi és ölelés,
Bella



2015. október 3., szombat

Ne engedj el IV. - Epilógus

Szép estét mindenkinek!

Mint látjátok, megérkezett a Ne engedj el lezáró része, ha úgy tetszik, epilógusa. Azért furcsállom még én magam is ezt az elnevezést, hiszen egy novella sorozatról beszélünk, nem pedig egy történetről. Na mindegy is. A lényeg, hogy a történet végleg lezárul.
Kicsit elszomorodtam, na jó elkeseredtem, amikor láttam, hogy tulajdonképpen senkit nem érdekelt a történet befejezése. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez életem műve, de azért kicsit szíven ütött, hogy senki sem nyomta meg az elolvastam gombot. Mindenesetre megírtam a lezárást, hiszen nagyon szerettem volna végleg befejezni a történetet és így az én lelkiismeretem is nyugodt marad. 
Nem tudom mennyire érdekel még titeket az, amiket itt terveztem az oldalon, a Téged akarlak, a novellák, a one-shot-ok, a Ramos- fanfiction... tényleg hatalmas kérdőjel ez bennem.

Remélem azért néhányan elolvassátok ezt a pár kósza sort és köszönöm, hogy velem tartottatok!
Sok puszi &ölelés,
Bella

IV.
Elengedem

Hátát a fának támasztva kuporodott ölébe, a mézszőke tincsek arcát csiklandozták. Kiseperve szeméből a kéretlen hajszálakat ajkai a lány nyakára tapadtak, ezernyi csókkal elhalmozva azt.Kezei lassan csúsztak a rövid szoknyához, ujjai óvatosan indultak felfedező útra. Anabelle ajkai mosolyra húzódtak, kezei a fiú kezére vándoroltak, majd mímelt rosszallással sandított Marcra. A tavaszi szellő lágyan simogatta arcukat, a fiú orrát Ana hajába mélyesztve szippantott nagyokat a szőke hajkoronából.A lány egy virágot szorongatott a kezében, egy szál vörös rózsát, melynek minden szirma tökéletesen illett a másikhoz. Óvatosan simította végig a tüskés szárat, megszemlélve minden apró pontját. A virágot arcához emelte, orrával játékosan megcirógatva. 
Marc újabb csókokkal halmozta el a lány nyakát, az ajkai végül a rózsaszín ajkakon állapodtak meg. Egy pillanatra minden megszűnt, a madarak csicsergése és a távoli dudaszó, csak ők léteztek. Ő és én. 

A tüskék az ujjaiba mélyedtek, helyükön apró cseppekben serkent ki a vér. A fájdalom azonban észrevétlen maradt, a sötét cseppeket elnyelték a virág vörös szirmai. Távolról figyelte a tömeget, mely Köré gyűlt, egy öreg, lombos fa alá, amely enyhítő árnyékot adott a katalán forróságban. Ingének nyakát túl szorosnak érezte, ujjával kigombolva jutott levegőhöz tüdeje. Szíve ütemét vesztve dobogott, gyengén, alig érzékelhetően, lábaiból szinte minden erő kiszállt. A tömeg lassan oszladozott, a szél közeledtével azonban mindenki odébbállt. Csak ketten maradtak, egymásra borulva, megküzdve azzal a fájdalommal, amivel képtelenség szembeszállni.
Lassú léptekkel közeledett a sír felé. A virágok mindenhol elfedték a barna földet, csupán a szirmok rengetege volt az, amit látott. A hófehér virágok, melyek az élet múlását jelezték, melyeken néhány szirom már elszáradt, elbarnult, kifakult, akárcsak az ő lelke. Nem tudott a szemükbe nézni. Szemei a márványtáblát pásztázták és a nevet, ami arany betűkkel volt rávésve. A dátumot, ami olyan kevés egy emberi léthez. Sós könnyét ízlelve helyezte a rózsát a szirmokkal borított halomra, az egyetlen vörös virágot, amely életet lehelt a komor temetőbe. Zsebre dugott kézzel sétált kőhöz, ujjaival végigsimítva homlokát a hideg márványnak döntötte, ajkaival utolsó csókot lehelve az ő ajkaira.
Az utolsó ölelés, az utolsó emlék. Még utoljára emlékezni, utoljára szeretni, utoljára csókolni. Azután végleg elengedem. 





2015. szeptember 27., vasárnap

Ne engedj el III.

Drága olvasóim!
Én magam sem hiszem el, de megérkezett a Ne engedj el záró része - ami annyira még nem is záró fejezet, hiszen egy epilógus még várat magára, azonban a történet itt lezárul, Marc és Ana sorsa végleg eldől.
Nehezen jöttek a szavak, de a végére egészen visszatért a régi énem. Amikor nem kellett órákat agyalnom egy-egy soron, hanem maguktól jöttek a gondolatok. Természetesen még keresem a régi önmagam, de azt hiszem, ez a régi, szeretett történet segített visszarázódni. Az elején még nem így terveztem ezzel a történettel, sokkal hosszabb sztorinak ígérkezett, azonban úgy érzem, itt le kell zárnom. Ugyan nem minden úgy történt ahogy az elején terveztem, mégis örülök, hogy sikerül lezárni a történetet, hiszen ez az első olyan sztorim , amit sikerül lezárnom.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a fejezet, hamarosan újra jelentkezem.:)
Millió puszi és ölelés,
Bella

Ne engedj el
III.
Nem mert rápillantani, mégis minden egyes mozdulata figyelmet követelt és Marc lassan behódolt a lány akaratának. Ujjai könnyeden simították végig a pohárban álló szívószálat, ajkai minduntalan mosolyra húzódtak. Tekintetük lassan forrt egybe, a varázst a fiú törte meg. Idegesen markolt térdébe, lábai  a zene ütemére doboltak. Megzavarta őt. Mintha minden kontrollt elveszített volna maga felett, semmi másra nem tudott összpontosítani. Titkon pillantott rá újból, a lány nevetése őt is mosolyra késztette. Feszült volt. Nyugtalanul fészkelődött a bőr fotelben, a sör csakhamar kifogyott a korsóból. Tudta, hogy mi a dolga és szerette megtenni az első lépést. Élvezte a lányok figyelmét, a pillantásukat ahogy ránéztek és azt, hogy ő uralta a helyzetet. Most mégis azt érezte, hogy minden kicsúszott a kezéből. Egy buta kis fruska, aki semmit nem tud a világról vagy a szerelemről. Egy kislány, aki minden ártatlansága ellenére vonzotta őt, akár a mágnes és Marc képtelen volt ellenállni a bűvöletnek.
Kezeit zsebeibe mélyesztve sétált felé, közeledő alakját látva a társaság lassan csendesedett el. Bőrkabátját fojtogatónak érezte, vállát megrántva tette meg az utolsó lépéseket. A lányok szinte egyszerre nyomták fel magukat a székről, táskájukat magukhoz húzva biccentettek az ajtó felé. Mindössze Anabell volt mozdulatlan, tekintete mindvégig Marcon nyugodott. A fiú zavartan köszörülte meg torkát, a lány szemöldöke kíváncsian ugrott ívbe.
- Azt hittem egész este ott fogsz ülni.
Marc mintha megkönnyebbült volna a lányt hallva, kezét Ana székére csúsztatva pillantott rá, amit a lány egy kacér mosollyal viszonzott. Semmit sem tudtak a másikról, mégis ahogyan egyásr szemébe néztek egy valamivel tisztában voltak. Akarták a másikat testestül-lelkestül.

A zár kattant, a lakásban egy lélek sem járt, mindössze a csend volt a társa. A kulcsot az asztalra dobva húzta le magáról a pulóverjét, a konyhapultnak támaszkodva zúdította le torkán a jéghideg vizet. Nina lihegve szaladt a lábához, a fiú apró mosollyal az arcán simította végig az állat fejét. Nem bírt gondolkodni, mellkasa szorított, lábait gyengének érezte. A kanapéra borulva bámulta a plafont, minden gondolat nehezére esett. Nem akart érezni, nem akart emlékezni, hiszen mindenben csak őt látta. Szemeit fáradtan hunyta le, kezét keresztbe fonva forgolódott. Fejét széthasították a hangok, a képek, szinte őrültnek érezte magát. Tekintetét az ajtó felé kapva nyomta fel magát, pillantása megakadt a lányon. Mosolya, amely mindig magával ragadta mintha elvesztette volna a varázsát, hanyagul dőlt vissza a párnákra. A lány sietősen lépett a fiúhoz, ajkaikat összeérintve lehelt csókot a fiú szájára. Marc mindössze egy halovány mosolyt engedett el, szemeit megdörzsölve fújtatott. Melissa ujjai aggódva szántották végig a fiú haját, Ő azonban elutasítva kapta el fejét.
- Ne most, Melissa.
Hangja rideg volt, a lány nem tudta mire vélni a visszautasítást. Megrémítette a fiú viselkedése, és ezt ideges mosolya sem tudta leplezni. Marc közönyösen fordult a lány felé, kulcsát, mobilját és tárcáját zsebébe dugva ragadta meg a kilincset.
- Sergivel leszek, majd jövök.
Egy erőtlen csókot lehelt a lány homlokára, majd minden köszönés nélkül távozott. Nem bírt tovább a lakásban maradni,mintha a négy fal felé közeledett volna, megfosztva őt minden levegőtől. Feszülten tépte fel kocsijának ajtaját, majd a gázra taposva kanyarodott ki az útra. A fehér vonalak eggyé olvadtak , a táblák összemosódva suhantak el mellette. Végül csak a fák maradtak és a pusztaság,Barcelona magas épületei már rég a háta mögött voltak. A szél süvített fülébe, a motor hangos robajjal gyorsult tovább. Az adrenalin átjárta testét, élvezte, ahogyan egyre jobban belesüpped a bőrülésbe. Nem akart megállni, menekülni akart. Menekülni maga elől, az érzései elől és előle, akitől nincs kiút. Zihálva fékezett, lekanyarodva a poros útról. A szélvédő elől lassan illant el az áttetsző porfelhő, ujjai a kormányt szorongatták. Hezitált. Harcot vívott magával, az érzéseivel, az emlékekkel és vele. Mindennel, amit ő adott neki, minden perccel, órával és nappal, amit képtelen elfelejteni ennyi év után is. Lába a gázpedálra csúszott, mindössze az útra összpontosított és elindult. Oda, ahol minden elkezdődött.

Hezitált. A friss, könnyed szellő mintha fojtogatta volna, pólójának nyakát megrántva igyekezett levegőhöz jutni. Ajkait vonallá préselve támaszkodott a hideg falnak, ujjaival ütemesen dobolva a téglákon. Ujjait a kilincsre helyezte, könnyedén meglökve az ajtót. Lassan lépett egyre beljebb, elhalt hangon csengő "halló"-jára senki sem felelt. Üres volt a ház, csak ő és az emlékek maradtak. Minden, amihez hozzá ért, egy újabb képet idézett fel benne. A kanapé érdes anyaga, ami annyiszor érte bőrét, a lépcső hideg korlátja, amit annyiszor markolt feszülten, a puha, hófehér szőnyeg, ami lábát simogatta mindegy egyes reggel, miközben Őt kergette a lakásban. Nem szabadna itt lennem. 
Nem nézett máshova, célját ismerve igyekezett az emeletre, benyitva az első szobába, amit jobban ismert bármi másnál. A kislányos szoba minden bája eltűnt mára, a halvány rózsaszín falak sápadt fehér színt vettek fel, az akkor új bútorok megkoptak, a poszterek és képek helyét szétszórt, szürke pontok jelölték.Minden eltűnt. Minden más volt, mégis minden olyan ismerős. Óvatosan lépdelt a szobában, a parketta meg-meg reccsent a lába alatt. Szemei a képeket figyelték, egy arcot keresve. A bájos kislány mosolyát, a mézszőke hajjal keretezett arcot, ami örökre rabul ejtette.
Kezébe véve az elnyűtt képet ült le az ágyra, a szétszórt ruhákat odébb dobva simította végig állát. Ő és én. A kép magán viselte az évek nyomát, a gyermeki gondtalanság helyébe a fájdalom lépett. A keserű csalódást ízlelve helyezte vissza a képet a szekrény poros polcára, óvatos mozdulatát az ajtó éles recsegése szakította félbe. Tekintetét a lépcső felé kapta, a lépések egyre erősebben dübörögtek, majd hirtelen elhalkultak. Az ajtó résnyire nyitva állt, előtte egy megtört árnyék terült szét a földön. Az árny hezitálva nyúlt a kilincs fel, mintha félne attól, ami odabent vár rá. Marc nagyot nyelve hátrált az ablakhoz, gyomra görcsbe rándult, kezével a párkányba markolva várt.
A lány nem tétovázott tovább, az ajtót óvatosan betolva lépett be a helységbe. Marc minden lépéssel egyre feszültebbé vált és  mikor megpillantotta Őt, minden erő kiszállt lábából. A stadionban történtek mintha csak a múlt egy halvány kísértete lenne, Marc csodálva mérte végig az előtte magasodó lányt. A régi mosolyt kereste, az életvidám kislányt, azt a javíthatatlan gyermeket, aki mindent elvett Tőle.
Anabelle azonban távolról sem volt már a régi. Kislányos vonásai eltűntek, arca beesett, szemei alatt halvány karikák éktelenkedtek, vékony testét fedő pólóján átütöttek bordáinak nyomai. Mint egy ócska szellem, ami lelket keresve bolyong a régi helyeken, emlékeket és nyugalmat keresve. Ez nem Anabelle volt. Csupán árnyéka önmagának.
- Ana... - a fiú halkan formálta a lány édes, régen elfelejtett nevét, miközben egyre csak közeledett hozzá. Kezét a vállára csúsztatva simította végig és érezte, ahogyan az érintés alatt a lány teste megborzong. Félelem járta át, mintha egy démon lenne, aki megmaradt erejét akarná fogva tartani.
- Te nem lehetsz itt - hitetlenkedve pillantott a fiúra, tekintetét kerülve méregette egyre közeledő mellkasát.
- Ana, kérlek - karját a lány dereka köré fonta, a törékeny testét magához vonva hajtotta fejét a lányra. Ana minden erejét összeszedve kapkodta a levegőt, kitörve a fiú öleléséből.
- Mit keresel itt? Miért vagy itt? Hogy kínozz engem? Hogy arra emlékeztess, amit veled tettem? Hogy tovább büntess?
A keserű szavak erőtlenül hasítottak a levegőben, Marc szinte megdermedt a tehetetlenségtől. A kétségbeesett hangtól teste megremegett, ajkai elváltak egymástól, a szavak azonban nehezen jöttek, mintha minden gondolata elszállt volna.
Hogy soha ne felejtselek el. Hogy mindig velem legyen az illatod. Hogy tudjam, nem csupán egy emlék vagy...egy álom, amire másnap már nem emlékszem. Egy egyszerű darab a múltból, aki azzá tett, ami ma vagyok. Hogy Te és Én egyszer léteztünk. 
Remegő lábakkal állt a lány előtt, gondolatait mégsem tudta szavakká formálni. A szavak mostanra már hasztalanok, s ridegebbek, mint bármikor a múltban. Összetörtünk.
Hogy lássalak.
Ana könnyes szemekkel pillantott fel, cipőjének kopott orrát a fiúénak nyomva szippantott nagyot a levegőből. Egy percre újra gyereknek érezte magát. Annak a buta kislánynak, aki először esett szerelembe, aki először érezte egy férfi illatát, akinek először ugrott  feszült görcsbe gyomra egy fiú közelségétől. Egy percre újra önmaga volt. A félelem azonban még mindig éles karmokkal tartotta fogva. A zöld szemek idegennek tűntek, minden melegség ellenére ridegnek és távolságtónak tűntek. Nem mert rápillantani. Menekült a fagyos tekintettől, mindössze a meleg érintésre összpontosított. A forró ujjak játékára, ahogyan azok arcának minden pontját felfedezik, majd kulcscsontját végigsimítva nyakának vonalát kényeztetik.
Marc tettére ráeszmélve nyelt nagyot, s egy pillanatra minden gondolata Melissára terelődött. A szőke lány mosolyára és érintésére, ami minden múltbéli fájdalmát elmosta, akár egy árvíz. Minden érzelmet és emléket tövestül tépett ki, és azt hitte, meggyógyult. A seb eltűnt, minden heggel, karcolással és fájdalommal. Mikor emlékezni is fájt, ő ott volt, hogy minden csókkal hűsítse az égető gyötrelmet. Mégsem tudott másra gondolni, mint arra az érintésre, amitől lábai még most is képesek megremegni. Erőt adni és egy pillanat alatt elvenni tőle mindent, a fiú pedig szótlanul és tehetetlenül adja oda mindazt, ami még megmaradt belőle. Egy halvány mosoly és gy kósza érintés.
Anabelle elveszett az érintéstől, a forró, meleg ujjak simításától, amitől mindig biztonságban érezte magát. Egy pillanat alatt fellélegzett, mintha a múlt terhei eltűntek volna. Mintha minden bűnt, amit valaha elkövetett egy szél nyomtalanul elsöpört volna. Kezeit lassan emelte a borostás archoz, ujjai finoman simították végig az ismerős vonásokat. Marc egy pillanatra lehunyt szemmel élvezte a bőr melegét, mielőtt ujjbegye a lány ajkára csúszott. Nem tehetem. 
Ana tudta, hogyan tartsa bűvkörében a férfiakat, ezt régen megtanulta. Tudta, mik azok a mozdulatok, szavak, érintések, amitől sohasem fogják elfelejteni. Marc azonban más volt.  Tudta, mit akar vele tenni és ez újabb bűn volt lajstromában. Tudta, hogy akarja, mégsem tudott lépni. Lábai még mindig remegtek a férfi látványától, a tudattól, hogy annyi év után újra érezheti az illatát. Hezitálva pillantott a zöld szempárba, ami elsötétülve kapott tekintetébe.
Menekülni akart. Évek óta futott, fejvesztve, loholva az emlékek karmai elől. Most mégis itt van, újabb kést adva az Sors kezébe arra várva, hogy Az újra megsebezze. Mégis, rég nem érezte magát ennyire élőnek. Minden fájdalom, minden apró darab a múltból arra emlékeztette amit elveszített. Önmagára és arra, ami a legdrágább volt a számára: a lányra, aki újra a karjába omlott.
A  lány félre lépett hátra, kezei felsőjéhez vándoroltak. Az anyag hangtalanul libbent feje fölött, s néhány másodperc múlva már a hideg földön pihent. Melltartójától megszabadult engedte ki szőke tincseit, melyek derekáig omlottak testére, néhol eltakarva hófehér bőrét. Félve pillantott Marcra, aki úgy vizslatta a lányt, akár egy kisfiú a legújabb játékát. Egy játékot, amit soha nem ereszt el.
Képtelen volt magán uralkodni, a vágy forró érzése egész testét elöntötte. Szemeit behunyva is őt látta maga előtt, szőke tincsekkel keretezett gyermeki arcát és a hófehér, törékeny teste, ami annyi örömet okozott neki.
Már nem emlékezett az ajkak ízére. Az édes, puha ajkakéra, amit soha nem eresztett. A csók azonban most édesebb volt, mint bármikor máskor. Újra érezni akartam. Érezni akarta azt az erőt, ami egykor összekötötte őket. Azt a láthatatlan és törékeny kapcsot, amit ezer csomó díszített, mégsem szakadt el soha. Ő az enyém és én az övé. Ez az, ami sohasem fog változni. A szobát megtöltötték a kéjes sóhajok, a dallam, amit Marc a legjobban szeretett. A vékony hang édes éneke, ami gyönyörűbb volt mindennél. A bűn hangja. 


Ajkait összeszorítva merengett. Barcelona fényei messze űzték a sötétséget, a hegy mögött azonban a fekete éjszaka honolt. Ujjai szinte összeroppantották a kezében szorított mobilt, homlokát a hideg üvegnek támasztotta. A lány hangosan szuszogott az ágyban, és csak a gyomorforgató percekre tudott gondolni, miután belépett az ajtón. Ez a délután mindent megváltoztatott.
Képtelen volt a lány szemébe nézni, tekintetét kerülve dobta le pulcsiját. Melissa a konyhából figyelte Marc merev vonásait, a fiú még csak köszönésre sem méltatta. A lány szótlanul hagyta, hogy a fiú magában őrlődjön, hiszen megtanulta, egy rosszul sikerült meccs után napokig képes magát büntetni.
Csendesen foglalt helyet a kanapén, ujjait Marc combjára csúsztatva kulcsolta össze kezeiket. Nagyot nyelve tűrte füle mögé az előreomló tincseket, ajkait megnedvesítve köszörülte meg torkát.
Marc halvány mosollyal emelte rá tekintetét, merev mozdulattal végigsimítva a hófehér arcot.
- Terhes vagyok, Marc. Apa leszel.
Ott és akkor semmi sem számított. Ült, mégis úgy érezte, menten összeesik. Lábából minden erő elszállt, szíve vadul verte mellkasát. A levegő tüdejében szorult, egy percre mintha elfelejtette volna, hogyan kell lélegezni. Ott és akkor minden megváltozott.
Gondolataiból az úton elhaladó autó hangja szakította ki. Remegő ujjakkal tárcsázta a számot, néhány csörgés után ismerős hang szólt bele a készülékbe.
- Mindent elcsesztem, Eric. Mindent elrontottam.


Egy hónappal később - Május

A hideg cseppek megállíthatatlanul omlottak alá, forró testét egy pillanat alatt lehűtötte a jeges víz. Homlokát a csempének támasztva igyekezett megszabadulni a démonoktól, melyek újból a hatalmába kerítették. A csapot elzárva lépett ki a kabinból, a helyiségben honoló pára nagy része a tükrön telepedett meg, a fiú nagy örömére.
Nem akart szembe nézni önmagával. látni sem akarta azt az embert, aki teljesen kifordult önmagából, miközben újra megtalálta azt, aki régen volt. A kegyetlen szépségtől képtelen volt megszabadulni, miközben két nő várta otthon. Két nő és a jövője ami sohasem volt még ennél ingatagabb alapokon. Minden összedőlni látszott, akár egy kártyavár egy lenge szellőtől. Ez a lenge szellő azonban mára tornádóvá nőtte ki magát, mindent kitépve és eldobva a helyéről.
Őrlődött. Harcolt, Minden nap azt hitte, képes lesz kimondani, itt a vége. Azonban akárhányszor igyekezett megszabadulni a kínzó gondolatoktól, azok újabbat szültek. Egy gyermek képét, egy sötét hajú szépségét, aki apró léptekkel totyog az apja felé. Nem tehetem ezt. Nem ölhetem meg azt, amim van. 
Anabelle karjaiban azonban minden kétely elszállt. Nem létezett sem Melissa, sem pedig a hasában növekvő apró gyermek. Csak ő és a lány létezett és azok a mámoros pillanatok, amivel képtelen volt betelni. És a bűntudat. A  bűntudat, ami minden egyes alkalommal késként hatolt a szívébe, hogy ismételten képes volt behódolni a vágynak.
Tudta, hogy nem tarthat örökké. Tudta, mi a helyes döntés, és tudta, hogy a helyes út mindennél jobban fog fájni. Újból végig kell küzdenie magát a sötét napokon, a keserves éjszakákon, amit évekkel ezelőtt élt át, miután halott lélekkel sétált ki a metróállomásról. Amikor szinte szétszakadt a mellkasa a dühtől és a megaláztatástól, amikor mindent veszni hagyott volna. Aminek Ő vetett véget. Ő, aki a jövőjét jelenti.
Monoton mozgással indította el az autót, emlékezetből vezetve arra a helyre, ami annyi emléket jelentett. A forgalom lassan haladt, az autók dudálva igyekeztek a végcélhoz, Marc azonban még sohasem örült ennyire az idő lassú múlásának. Tudta, hogy amint odaér a megbeszélt helyre, szembe kell néznie a múlttal és azzal, amit tett. Nem menekülhetek. 
Egy hangos dudaszóra indította újra a motort, befordulva az utcára, ahonnan már távolról kitűnt a vörös téglás építmény. Szíve egyre hevesebben vert, lába a gázpedálról a fékre csúszott. Lassított. Mintha bármi is megmenekítené őt az elkövetkezendő percektől. Óvatosan parkolt be két autó közé, a motort leállította és várt. Várt, de ő maga sem tudta, hogy mire. A megváltásra, vagy csupán arra, hogy eltűnjön, hogy véget érjen? Feloldozásra vágyott...és feledésre. Elfelejteni mindent, ami történt.
Zsebre csúsztatott kézzel sétált végig a hosszú úton, amelynek a végén ott magasodott a Diadalív. A hatalmas műemlék előtt megannyi turista fényképezett, a fülledt, katalán levegő elől néhányan az árnyékban hűsöltek. Marc az órájára pillantott, a mutatók lassan közeledtek a tizenkettes felé. Türelmetlenül sétált fel-alá, tekintete mindvégig a kövezett utat figyelte. Hiszen minden fa, minden kavics, minden tégla rá emlékezteti. Csókok, ölelések, szavak, amik még most is visszhangzanak a fülében, érintések és sóhajok, amik egy életre vele maradnak. Pillanatok, amiért örökre hálás lesz.
A túloldalra pillantott. Hatalmas tömeg özönlött a föld alól, a metró elsuhanó járműve hatalmas szélvihart hagyva távozott a peron mellől. Néhányan igyekeztek átszaladni a még zölden villogó lámpán, az autósok azonban megkapva a jelzést indultak el. A hatalmas fékcsikorgást azonban egy tompa puffanás nyelte el és a forgalmas utca egy pillanat alatt lebénult. A fehér terepjáró sofőrje telefonját az ülésre dobva szakította fel az ajtaját, remegő lábakkal igyekezve a motorháztetőhöz. A kétségbeesett kiáltások akaratlanul is vonzották az ember tekintetét, Marcot pedig szinte mágnesként vonzotta a szerencsétlenség helyszíne. Képtelen volt felülkerekedni az érzésen, ami a hatalmába kerítette, óráját egy feszültebben vizslatta. Dél. 
A távolból hallani lehetett a Sagrada Família harangjainak hangját, a angyalok énekének tűnő zajt azonban megtörtént a szörnyülködő hangok. Marc lassan sétált az út felé, miközben egyre inkább eluralkodott rajta a félelem. Az érzés, amely oly' sokszor alaptalannak bizonyul, hiszen velünk nem történhet meg. Sértetlennek érezzük magunkat, halhatatlannak és minden pillanat megismételhetőnek tűnik. Mindent veszni hagyunk, hátat fordítunk, hazudunk, csalunk és összetörünk, hiszen nem gondoljuk, hogy valaha megtörik a lánc. Nem értékeljük a pillanatot, az öleléseket, a csókokat, hiszen holnap újabbat kapunk. A holnap újabb csodát ígér. A holnap azonban fekete felhőkkel gyűlt köré, vérkönnyekkel áztatva a földet.
Marc a tehetetlen tömeg felé vette az irányt, hogy eloszlassa minden kételyét. Nyugodt lépteit egyre feszültebbé váltak, lábai idegesen verték  a betont. Itt kell lennie. Árgus szemekkel pásztázta a tömeget, a szőke hajú lány után kutatva. Egy kart megragadva húzta magához a törékeny lányt, az arc azonban közel sem volt ismerős. A zaklatottság érzése kerítette hatalmába, a félelem, hogy talán többé nem láthatja. Megígérte, hogy itt lesz. Nem hagyna cserben.
Pillantását a férfira emelte, tekintetük eggyé olvadt, s Marc mintha mindent kiolvasott volna abból az egyetlen pillantásból. Minden szót, minden gondolatot, fájdalmat és elkeseredettséget. Utat törve igyekezett az autóhoz, miközben lábából minden erő elszállt. Nagyot nyelve kereste az arcot, miközben kétségbeesetten ismételgette a szavakat. Nem ő az. Nem ő az. 
Minden vétkünkért megfizetünk. Minden hibánkért elszámolunk, minden amit tettünk, végigkísér minket az életben. Tekintete a földön fekvő lányra tévedt, a vérbe fagyott, törékeny testre, ami annyiszor pihent a karjában. Minden érzéke eltompult, minden megszűnt körülötte. A mentő zaja csupán távoli hangnak tűnt, keze óvatosan emelte fel a földről az élettelen testet. A szemek fénye már rég kihunyt, vonásai ellágyultak, szőke haját vörös foltok díszítették.
Abban a percben, minden lepergett előtte. Minden bűn, amelyet együtt követtek el, minden csók, amikor érezhette ajkainak édes ízét. Minden halk nyögés ott visszhangzott fülében, miközben sós könnyeit elnyelte. Néhány csepp a lány arcára vándorolt, melyek lassú táncot jártak a hófehér bőrön. Utoljára simította végig a még forró testet, miközben csak a kislányt volt képes látni. Azt a buta kislányt, aki egy perc alatt bevéste magát minden gondolatába. A kislányt, aki a hatalmas mezben üvöltötte nevét a lelátóról, a kislányt, aki képes volt egy perc alatt elvenni az eszét.
Minden lelassult körülötte. A piros ruhát viselő férfi merev vonásokkal igyekezett kiszakítani karjaiból, Marc azonban szüntelen szorította magához az elernyedt testet.
Csendes volt a lakás, a szobában fülledt levegő honolt. Az izzadt testek egymáson pihentek, a lány ujjai finoman cirógatták Marc mellkasát. Apró csókot nyomott a fiú nyakára, melyen halvány lila folt díszelgett.
- Azt akarom, hogy soha ne engedj el. Soha. Örökre itt akarok feküdni.
Arcát a lány hajába temetve szívta be az édes illatot, ami mámorba ejtette minden egyes porcikáját. Apró csókot lehelt a lány ajkára, fejét vállára döntve simította végig puha bőrét.
- Soha nem engedlek el.

Egy pillanatra újra érezte a friss ágynemű illatát. Érezte a szoba fülledt, meleg levegőjét, hallotta a szuszogást, a halk nyögéseket, a testek egymásnak simulását, az ágy recsegését, érezte a karmolásokat, a csókokat, azt, ahogyan a vékony ujjak végigszántották sötét haját. Újból magához szorította Őt, kiseperve arcából a vértől tapadó tincseket.
- Itt vagyok, Ana. Nem engedlek el. Nem engedhetsz el.
Lehunyta a szemét. Még utoljára. Még utoljára hallotta a metró elsuhanó hangját, érezte a szellőt, amit a szerelvény maga mögött hagyott. Még utoljára visszapillantott. Utoljára. amikor a mindig mosolygó arc könnyeket hullatott érte, amikor a csillogó szemeket könnyfátyol borította. Amikor mindent hagyott kicsúszni a kezéből. Amikor minden veszni hagyott.
Csak ennyit tudott suttogni, szüntelenül, minden erejét összeszedve: ne engedj el. Nem engedhetsz el újra.

2015. június 23., kedd

Ne engedj el II.

Szép estét mindenkinek!

Viszlát vizsgaidőszak, hello nyár! Igen, végre elérkezett a megérdemelt pihenés ideje, amikor annyi kínlódás és áttanult éjszaka után végre pihenhet az ember. El sem hiszem, hogy immáron egy évet magam mögött tudhatok az egyetemen, még mindig hihetetlen érzés, hogy itt tartok. Na, de térjünk a lényegre!
Mint látjátok, megérkezett a Ne engedj el II. fejezete, amihez túl sok mindent nem is fűznék hozzá, egyétek-vegyétek, remélem élvezni fogjátok!:) Igyekszem ezentúl hamarabb hozni fejezeteket, illetve belekezdek a novellagyártásba is, szóval reményeim szerint hamarosan olvashattok egy Neymar-os novellát, illetve ezek után jön a Sergio Ramos központú Burning desire is. Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat, illetve a feliratkozásokat is!:)

Remélem továbbra is velem tartotok,
Kellemes olvasást és böngészést, 
Millió puszi és ölelés,
Bella

II.


Ajkai hirtelen tapadtak a lányéra, Ana kezeit a fiú nyaka köré fonta, száját halk sóhaj hagyta el. Nyelvük lassú táncot járt, Marc ujjai finoman szántották végig a lány hullámos haját. Képtelenek voltak betelni a másikkal, mindegy egyes perccel egyre többet akartak. A józan ész mit sem ért, a két testet a vad vágy fűtötte. Zihálva váltak el egymástól, Anabell megborzongott ahogyan a hideg fal a hátához ért. A házban sötétség honolt, mindössze az utca fényei adtak halovány, ezüstös ragyogást. Ana keze egyre lentebb csúszva szabadította meg a fiút pólójától, Marc ujjai óvatosan rajzolták körbe a lány ajkának vonalát. Zöld íriszei elsötétedtek, karjai egyre közelebb vonták a lányt. Apró csókok ezreivel halmozta el  nyakát és a lány erőtlenül döntötte hátra fejét. Bőre szinte égett, ujjai gyöngéden játszadoztak a fiú sötét tincseivel. 
- Akarlak, Ana.
Mély, suttogó hangjától megborzongott, tüdeje mohón kapkodta a levegőt. Arcát a fiú vállába mélyesztette, körmével lágyan karmolt Marc hátába. Ana szótlanul bámulta Őt, apró lépést hátrálva szabadult meg ruhájától. Az anyag hangtalanul ért földet, lábait a fiú dereka köré fonva nyögött csókjukba. Testük hangtalanul puffant a matracon, Marc a lány felé magasodva távolodott el. Csodálva mérte végig Anabell minden porcikáját mintha képtelen lenne elhinni, hogy csak az övé.
Óvatosan simította végig testét és a lány beleborzongott a finom érintésbe. Mintha csak egy porcelánbaba lenne, amit egy perc alatt képes összetörni. Egy törékeny világ, amely bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezei közül és semmivé foszlik.
- Ugye tudod, hogy bármit megtennék érted?
Marc nagyot nyelt, mintha megrettent volna szavaitól ,az arcához simuló kéz azonban minden kétséget elűzött. Nem félt kimutatni, hogy elgyengült a lány minden pillantásától hiszen tudta, hogy az nem sebzi meg. Mindenét odaadta és ezt sohasem bánta meg, hiszen minden fájdalmat megért az érzés, amit kapott. Szerelmet. 


Lábai megremegtek ahogyan a lépcsőket szelte, a skandáló tömeg hangjától szinte felrobbant a standion. Kabátját megigazgatva foglalt helyet a kiszemelt széken, Eric tekintete a tömeget pásztázta. Arcán halvány mosoly futott végig, tenyerét összecsapva várta a játékosok pályára lépését. Ana izgatottsága azonban egészen más volt. A tömeg mintha fojtogatta volna, levegőért kapkodva dőlt hátra. Térdébe markolva fújtatott, fejét megrázva igyekezett elűzni a pánikot, ami újra és újra rátört. Kételyei közül a klub indulója szakította ki, a csapat lassú, ütemes léptekkel közeledett a pálya közepére. Szemei mindössze Őt figyelték, minden apró mozdulatát nyomon kísérve mintha attól félne, ez az utolsó alkalom, hogy láthatja. Hiszen olyan régen érezte magát ennyire közel hozzá és ez az érzés megrémítette. Rettegett a visszautasítástól, a csalódástól, de legfőképpen attól, hogy minden apró reménye elszáll. Marc meredten bámult maga elé, álla megfeszült, vállát egyenesen tartva karolta át csapattársait. Anabell ismerte ezt a pillantást, a jeges tekintet mögött félelem és izgalom bujkált. A két csapat közötti hangulat a szokásosnál is kiélezettebb volt, a stadionban fagyos szél süvített végig. A sípszó előtt egy percre minden elcsendesedett, s közönség szinte hallotta a focisták szívének heves dobbanását. Éles hang törte meg a némaságot, a játékosok futásnak eredtek, a labda rendre gazdát cserélve járta be a pályát. A közönség hullámozva éltette kedvenceit, harsogva biztatták őket a gólszerzésre. Eric feszülten figyelte öccsét, minden mozdulatát tapssal jutalmazva követte tekintetével. Ana ajkait vonallá préselve kísérte figyelemmel a játékot, minden helyzetnél kezét ökölbe szorítva feszítette meg testét. A hangulat már-már katartikus volt, a fehérek énekét a katalánok üvöltése nyelte el. A játékosok felváltva kerültek a földre, hol egy gránátvörös, hol pedig egy fehér pihent meg a gyepen. Ez több volt, mint futball. A két csapat minden játszmája csupán egy csata volt a soha véget nem érő háborúban.
Marc hirtelen cselezte ki a portugál Hetest, a férfi földre kerülve kapott lábához. A spanyol cinikusan tárta szét karjait, a levegőbe emelt sárga lapot látva dühösen fordított hátat a bírónak. A tömeg egy emberként hördült fel, s szinte magához sem tért a dühtől, a labda már a Barcelona kapujában landolt. A madridi csapatot harsogva éltette a tömeg, a katalánok hitetlenkedve fogták fejüket. A játék azonban nem állhatott meg és ez a gól nagyobb ösztönzés volt bármi másnál. A sípszó újra elhangzott és a piros-kékeket mintha valami megszállta volna. A labdát úgy vonzotta a lábuk, akár a mágnes, a fehéreknek idejük sem volt felocsúdni az örömből, a hazaiak egy szögletet harcoltak ki maguknak. Mindenki feszülten figyelte a kapu elé tömörült csapatot, a labda lassan szelte a levegőt. A Tizenötös gondolkodás nélkül fejelt, a labda könnyűszerrel ért célba, útját az ellenség kapujának hálója keresztezte. Anabell alatt megremegett az ülés, a közönség extázisba kerülve ugrott fel. A lány hitetlenkedve ölelte meg Ericet, arcáról újra a régi mosoly köszönt vissza. Remegő kézzel ragadta magához a fiút, elmenekülve a rászakadó emlékekben. A múlt képein, melyek ehhez a helyhez kötötték. Eric a pályára pillantva bólintott öccsének, Marc tekintete azonban máséval forrt egybe. Anabell lábaiból minden erő elszállt a zöld szempárt látva és szinte átkozta azt a percet, amikor könyörögve borult Eric vállára. Hiba volt. 





A síp éles hangjára lassított le, kezét csípőjére helyezve fújtatott. Keserű szájízzel sétált le a pályáról, kelletlenül kezet fogva a madridi játékosokkal. A katalán csapat emelt fővel fordult a közönség felé, habár csalódottságukat nem tudták leplezni. Ismételten kiegyenlített volt a meccs, így a várva várt diadal újból elmaradt. Marc idegesen szelte a lépcsőfokokat, az öltöző felé korzózva kedvetlenül pillantott a kamerákra. Dühös volt a végeredmény miatt, az indulatot pedig még inkább szította az Ő jelenléte. Azt hitte végre megszabadult tőle. Azt hitte elég lesz elégetnie a képeket, üvöltve ütnie a falat, ameddig ujjaiból vér nem serken és a múlt elszáll. A harag ködként telepedett elméjére, a félelem azonban nagyobb úr volt bárminél. Rettegett attól, hogy újból megsebzik, rettegett a tudattól, hogy ismételten a közelében lesz. Nem gyengülhetek el tőle. 

A folyosó végén a zajok csak távoli hangnak tűntek, mindössze néhány ember lézengett az öltözők előtt. Eric mosollyal az arcán intett, Marc azonban nem viszonozta a gesztust. Feszült léptekkel közeledett a fiú felé, szemei mindvégig a mögötte rejtőzködő Anat fürkészték. Keze dühösen ragadta meg a lány karját, magával vonszolva egy vékony fal mögé, melyet a játékosok képei díszítettek A vakuk villanása, a gépek kattanása,  a léptek visszhangjai mind-mind kísértetiesen csengtek a szűkös átjáróban. A levegő megfagyott közöttük, a két fiatal szótlanul állt egymás előtt. Mint két idegen, akik sohasem ismerték egymást. Akiknek nincs közös múltjuk.
- Mit keresel itt?
Marc mély hangja vágta el a köztük lévő csendet, a lány megborzongott a fiút hallva. Képtelen volt válaszolni, hiszen a szavak hátat fordítva hagyták cserben. Marc türelmetlenül magasodott felé, kezét a lány állára csúsztatva kényszerítette arra, hogy a szemébe nézzen. Ana elkapta pillantását, Marc azonban nem hátrált meg. A spanyol kezei durván markolták meg a  vállát, hátát a falnak szorítva olvasztotta eggyé tekintetüket és a kérdés újból elhangzott. Anabell testét minden erő elhagyta, ajkain sós könnyeit ízlelte. Ez nem az az ember, akit ismertem. Szorítása megtörhetetlennek tűnt és Ana úgy érezte, a szoba forog vele. Teste jéggé fagyott, mozdulni sem tudott a fájdalomtól, még inkább a döbbenettől. Megrémítette a fiú viselkedése, tüdeje levegő után kapkodott. Keze erőtlenül csúszott Marc ujjaira és a fiú szorítása alábbhagyott. Mintha elvesztette volna az irányítást saját tudata felett, meghátrálva pillantott kezeire. Igyekezett palástolni idegességét, karját keresztbe fonva köszörülte meg torkát.
- Ana, mit keresel itt?
Hangja nyugodtabbnak tűnt, mint korábban, szavai már-már könyörgésként hatottak. Anabell hezitálva lépett előre, ajkait megnedvesítve pillantott a fiúra.
- Sajnálom, én csak...
- Látni akartál? Sajnálod? Mégis mit gondoltál, Ana? Négy éve telt el!
A lány könnyei halovány fátyla mögül nézett fel rá, ajkait megnedvesítve igyekezett eltüntetni az arcán legördülő  cseppeket. Mit is mondhatott volna, amit Marc nem? Látni akarta őt, sajnálta amit tett, a fiút ez mégsem hatotta meg. Hiszen ezzel már rég elkésett, a bűnhődés ideje mégsem járt le. A kereszt ugyan úgy nehezedett rá, mint akkor, amikor a történetük legutolsó fejezete elkezdődött. Amikor minden véget ért egy utolsó tollvonással. Óvatosan lépett ki a falak szorításából, mellkasa a fiú testéhez simult. Nem nézett hátra, nem kérdezett semmit hiszen tudta, hogy számukra nincs közös jövő. Ismét elengedte.

~~*~~

Meredten bámult maga elé, kezét ökölbe szorítva kocogott tovább. A zöld gyepen még meg-meg csillantak a vízcseppek, cipője csakugyan nedves lett, ahogyan az a fűszálak közé simult. A sípszó zökkentette ki a sötétségből, monoton mozgással végezve a gyakorlatokat.  Képtelen volt gondolkodni, mintha elvágtak volna benne valamit, a tegnapi nap óta újra érezte a tátongó sebet a mellkasán. Nem így emlékezett rá. Az életvidám, cserfes kislány mintha meghalt volna, Ana csupán árnyéka volt régi önmagának és ez megrémítette Marcot. A mosolya, a hangja, a mozdulatai; minden, amit imádott benne az elveszett, semmivé foszlott. Hát ezt tette velünk a szerelem.
A férfi lába szúró fájdalmat hagyva mélyedt bokájába, Marc felszisszenve pillantott rá. Iniesta bocsánatkérően tárta szét karjait, Marc hanyagul intett felé. Nem találta a helyét, nem találta önmagát, esetlenül lézengett a smaragdzöld gyepen. Gyűlölte a tudatot, hogy a lány mindent magával vitt akkor, azon a napon és mégis, még ennyi év után is képes felforgatni őt. Gondolatainak hánykolódó habjai kis híján megfojtották, úgy érezte megfullad a múlt terheitől. Tüdejéhez kapva sétált le a pályáról, a padon heverő vizes palack után kapva enyhítette szomját. Az arcára locsolt jéghideg víz némileg megnyugtatta, tüdeje mohón szívta magába a reggeli friss levegőt.
- Minden rendben, Marc?
A férfi hangjára megrezzent, erőtlenül nyomta fel magát a székről. Bizonytalanul bólintott, a kulacsot maga mögé dobva borzolta össze nedves tincseit. Luis Enrique kíváncsian bámult a fiúra, aki minden válasz elől menekülve sétált vissza a pályára, újra és újra lefutva a köröket. Némán, mosoly nélkül tette, amit kellett, amit elvártak tőle. Még sohasem érezte magát ennyire monotonnak, mint egy robot, aki parancsra cselekszik. Mellkasa feszített az idegességtől, idegei pattanásig feszültek. Léptei szinte megrengették a folyosót, útja egyenesen a zuhanyzóhoz vezetett. Ingerülten tépte le magáról a csapat mezét, mintha a ruha egy pillanat alatt megfojtatná őt, Keze a csaphoz kapott, nyakára zúdítva a jéghideg vizet. Egy percre megdermedt, homlokát a csempének támasztva kapkodott a levegőért. A hideg cseppek a csontjáig hatoltak, a gondolatok mégis tovább ködösítették elméjét. Fájt őt újra látni. Mintha egy kést ezredszerre is megforgattak volna a szívében és minden döfés úgy fájt, mint az első. Az idő nem segített semmit. Egy sebet sem gyógyított be, egyetlen érzést sem tépett ki tövestül, ahogyan az ígérték. Az idő ellenség. A legnagyobb ellenlábas. Az idő rombol, kínoz, tönkretesz és megkeserít. Megöl. Marc viszont már rég halottnak érezte magát, nem volt mit veszítenie.
Merev mozdulattal zárta el a csapot, a utolsó cseppek lomhán értek földet. Vizes haját megdörzsölve bújt bele a sötétszürke pulóverbe, nadrágját magára rángatva kapta ki a szekrényben heverő kocsikulcsot. Némán intett csapattársainak, lábai szinte felszántották a talajt. A sötétkék autó haragos csikorgással tolatott ki az autók rengetegéből, egy pillanatra sem engedte el a gázpedált. Teste megfeszült, ujjai idegesen markolták a kormányt. Szemei az utat pásztázták, a hófehér vonalak összefolytak , szinte eggyé olvadtak előtte. Nem tudta merre jár, mindössze az emlékek vezették őt.
Óvatosan lassított le a ház előtt, a motor néma búgással állt le. Hezitálva pillantott az ablakokra, mintha azt remélné, hogy a ház üresen áll. Percekig ült csendesen, ujjaival a bőrrel fedett kormányon dobolt. Hamar megunta a néma várakozást, az ajtót kitárva nyomta fel magát az ülésről. Magabiztos léptei azonban lassan alábbhagytak, tekintete szinte égette a kemény tölgyfaajtót. A tétlenség azonban felülkerekedett minden gondolaton. Torka hirtelen kiszáradt, ajkait megnedvesítve nyelt nagyot. Meghátrált, léptei egyre távolabbra vitték Tőle, az előbb maga mögött hagyott lépcsőfokokat szelve igyekezett az autóhoz. A volán mögé ülve még utoljára tekintetét a házra emelte, amihez annyi emlék fűzte. Annyi mámoros este, annyi hazug szó. Nincs rá szükségem. Elengedtem. 

2015. május 31., vasárnap

Ne engedj el I.

Szép délutánt mindenkinek!
Nos, ahogy ígértem, megérkezett a Ne engedj el első fejezete! Nem tudom, mit fűzzek a dologhoz, talán annyit , hogy ez az egyik történet, amit a legnagyobb kedvvel és szenvedéllyel ültem le írni,több, mint fél évvel ezelőtt. Remélem legalább annyira fogjátok élvezni Ti az olvasást, mint én az írást.
A véleményeteket nagyon szívesen fogadom és nagyon jó olvasást kívánok,
Millió puszi és ölelés,
Bella

I.

"Do you remember how this first begun?
Teeth were white and our skin was young
Eyes as bright as the Spanish Sun
We had nothing we could hide..."

Nem nézett rá, teste megfeszülve állt ellen a lány minden érintésének. Anabell ajkait összeszorítva nézte a fiút, száját szóra nyitotta, hang mégsem jött ki rajta. Cserben hagyták a szavak, a magyarázkodás immáron feleslegessé vált. Mind a ketten tudták: vétkezett és ezen semmi nem változtat, legkevésbé a szavak, melyek céltalanul keringenek a levegőben.
- Nézz már rám Marc az ég szerelmére, könyörgöm - szavai mostanra elhalkultak, suttogva fonta ujjait a fiú arcára. Hiába próbált a szemébe nézni, a zöld íriszek helyett mintha falba ütközött volna tekintete. Anabell megrezzent  a ridegségtől és keserűségtől, kezét lassan emelte el a fiú álláról.
Milliószor megbánta azt a percet, a kereszt mégsem omlott le válláról. A teher percről percre nehezebbé vált és úgy érezte, egy nap maga alá temetve szakad rá és ma eljött a pillanat. Marc tekintete azonban fájdalmasabb volt minden kínnál, rosszabb minden gyötrelemnél, mit a test képes elszenvedni. Megöltem őt.  
- Szeretlek. Te is tudod, hogy szeretlek.
Nem akart gyengének tűnni, elcsukló hangját hallva azonban képtelen volt palástolni erőtlenségét. Könnyei megállíthatatlanul szántották végig arcát, a cseppek fátyolként homályosították látását. Megtört és úgy érezte, minden egyes másodperc egy szorító kéz a nyakán, mely fojtogatva rázza ki belőle maradék erejét. Lábait harmatgyengének érezte, akár egy fűszál a réten, amivel kénye-kedve szerint játszik a szél. Türelmetlenül toporgott a fiú előtt, állát finoman megragadva olvasztotta eggyé tekintetüket. Nézz már rám. Kérlek. 
- Igaza volt Mateonak, csak egy ribanc vagy, akire feleslegesen pazaroltam az időmet.
Egy percre elveszítette egyensúlyát, lába alatt megingott a talaj. Kétségbeesetten markolta meg Marc kabátját, a színek összefolytak szemei előtt. Bukdácsolva hátrált egy lépcsőfokot, teste tompán puffant a korlátnak. Egy szó nagyobb fegyver lehet egy tőrnél, amely vérző sebet hagy maga után és ezt maga Marc is tudta. Ismerte a lányt, annak minden apró porcikáját és mozdulatát, minden gondolatát és gyengeségét. Tudta, miként kell összetörni. Anabell némán figyelte a fiú arcát, melyen keze piros nyomot hagyva csattant újra meg újra. A fiú fújtatva ragadta meg csuklóját, a lány ujjai lassan elfehéredtek szorításától.
- Elég legyen!
Marc szavait az érkező metró hangja nyelte el. A fehér jármű lomhán robogott a peron mellett, a tömeg tolongva igyekezett a kocsik ajtajához. Mintha észre sem vették volna a lány kálváriáját, furakodva nyomták fel magukat a metróra. A fiú sietve szelte a lépcsőfokokat, Anabell keze reménytelenül kapott utána.
- Végeztem veled, Anabell. Ne keress többet. Sergio karjai majd megnyugtatnak.
Széles válla megfeszült, karját elrántva sietett a metró felé. Az ajtók bezárultak mögötte és ő nem nézett hátra. Semmi sem maradt belőlünk. 


Egy újabb metró süvített el előtte. Teste megrezzent, sötét haja hangtalanul libbent vállán. Hátát a falnak támasztva meredt maga elé, minden hang távolinak tűnt. A lépések lassan koptak el, az aluljáró kísérteties csendbe burkolózott. Vonásai rezzenéstelenek maradtak, lábait mellkasához húzva halk ütemet dobolt a kövön. A kijelző monoton kattogással számolt vissza, a jármű vad széllel karöltve robogott be az állomásra. Néhány ember lézengett a peronon, a falon lógó óra mutatója éjfélhez közeledett. 
Ő maga sem tudta, miért teszi. Miért szaggatja fel minden egyes nap a már begyógyult sebeket. Gondolatai cinikus mosolyra kényszerítették, ujjait tördelve pillantott oldalra. A lépcsők üresen álltak, egy lélek sem törte meg a csendet. Nem úgy, mint akkor éjszaka. Gyűlölte az emlékeket, melyek minden egyes nap marcangoltak a lelkét. Akkoriban nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, túlságosan fiatal és infantilis volt ahhoz. Mindent játszi könnyedséggel kezelt, élvezte a létet és azt, hogy Őt birtokolhatta. Hiszen az övé volt testestül-lelkestül, minden apró porcikájával. Bolondulásig imádta a zöld szempárt, mely minden fájdalmat eltörölt. 
Tekintete újból a lépcsőkre tévedt, a képek szinte megelevenedtek előtte. Próbálta elhitetni magával, hogy Őt látja. Hogy mindent helyrehozhat, hogy semmi sincs veszve. Keserű arccal nedvesítette meg ajkait, a könnyek megállíthatatlanul folytak végig arcán. A sós cseppek mohón szántották bőrét, de ez mit sem számított, mindössze a magány volt a társa. Egy végső morajlás visszhangzott a föld alatt, a metró fokozatosan lassított. Üveges tekintettel bámulta az ajtót, mely előtte tárult ki. Legszívesebben megálljt parancsolt volna a világnak,  keze akaratlanul is a semmi után nyúlt reménykedve, hogy egy tenyérbe simulva célba ér. Elengedte Őt és ezt sohasem fogja megbocsájtani magának.

~~*~~

Üres tekintettel meredt maga elé, lábai átvéve az irányítást vezették a lányt. A fák ágai megrezzentek a gyenge szélben, cipője alatt megroppantak az úton fekvő kavicsok. Orrán szuszogva kapkodott a reggeli csípős levegő után, pulóverjének ujjait szorongatva rótta az utat. Semmire sem gondolt, semmit sem érzett. A futás képes volt mindent elfeledtetni vele, egy órára megszabadulhatott az őt kínzó bestiáktól. Fújtatva lassított, kezét csípőjére csúsztatva egyenesítette ki hátát. A nap halvány csíkból a horizont urává vált, narancsos gömbje bevilágította a reggeli égboltot.A zene ütemes dobolása indulásra kényszerítette a lányt és Ana néhány lépés után ismét megiramodott. Az adrenalin átjárta a testét, élvezte, ahogyan minden apró része megfeszül és többet akar. A föld megsüppedt lábai alatt, tüdeje mohón szívta magába a levegőt. Egy pillanatra lehunyta szemét és hagyta, hogy a
hűvös széltől megborzongjon. A hideg hullámként söpört végig rajta, lépteit lelassítva támaszkodott térdére. Hunyorogva pillantott az ágak között beszűrődő napra és a lézengő emberekre, akik táskájukat szorongatva igyekeztek munkahelyükre, az idős hölgyekre és urakra, akik botorkálva közeledtek a karnyújtásnyira lévő piac felé. Lábai lassan elernyedtek, tüdeje megtelt levegővel amit hangos szuszogással préselt ki magából. Izzadt homlokát letörölve biccentett oldalra, lábujjhegyre magasodva figyelte a mellette elhaladó férfi arcának ismerős vonásait. A markáns vonalak Rá emlékeztették, fejét megrázva igyekezett elűzni a kétes gondolatokat. Nem,nem ő az. Hezitálva kocogott utána, léptei egyre gyorsabbá váltak végül loholva sietett a fiú után. Hangok és gondolatok ezrei özönlöttek elméjére, torka kiszáradt, lábai fáradtságtól remegtek. Mégsem állt meg.
- Eric!
Hangja erőtlenül süvített a levegőben, lépteit gyorsítva eredt a fiú nyomába. A szavak azonban hasztalanok voltak, a férfi sietve korzózott a fák között. Ana lábát minden erő elhagyta, levegőért kapkodva lassított le és utolsó erejét egy kiáltásba ölve rogyott a padra. A férfi  megfordult, Ana sóhajtva nyomta fel magát a padról. A kérdések szüntelenül cikáztak a fejében, mindegyikük üvöltve követelte a választ. Beszél rólam? Gondol rám? Hiányzom neki? 
Egy pillanatra megrettent a közeledő alaktól, a hátrálás azonban fájdalmasabb és kínosabb lett volna a maradásnál. Eric fürkésző tekintete már-már zavarba hozta, kezeit mellkasa előtt összefonva lépett közelebb.
- Ana?
Ajka hitetlenül formálta a lány nevét, meredt pupillákkal figyelve őt. Ana bólintott, karjait finoman fonta a férfi köré, s Eric lassan követte a lány mozdulatait. Idejét sem tudta Ana az utolsó találkozásnak, a fiú minden porcikáját szinte csodálattal mérte végig.
- Nagyon jól nézel ki, Eric, rengeteget változtál.
- Nem maradunk ugyan azok, akik voltunk.
A szavak fájdalmasan nyilalltak Anabell szívébe, felidézve minden múltbéli keserűséget. Fanyar mosolyra húzta száját, aprót bólintva tűrte füle mögé az előrebukó, vékony tincseket. Hiszen semmi mást nem akart annyira, mint a múltat és azt, akik voltak. Együtt. Ő és én.
- Hogy van?
Ana mintha megrémült volna saját hangjától, egyensúlyát veszítve kapaszkodott meg a mellette magasodó tölgyfa törzsében. Eric zihálva foglalt helyet a padon, lábait kinyújtva dőlt hátra. Bozontos haját hátranyalva nedvesítette meg ajkait, tekintetét a lányra emelte.
- Boldog, Ana. Minden rendben van vele.
Eric akaratlanul is szemrehányóan pillantott a lányra, mintha minden fájdalomért, amit az öccse elszenvedett a lányt okolná. Cinikus mosoly szaladt végig Ana arcán, ajkai közül mély sóhaj tört fel. A milliónyi kérdés tonnás súlyként nyomta vállát, mégsem szabadította meg magát a tehertől. Képtelen volt megérteni azt, hogy még ennyi év után is fáj kiejteni a nevét, rá gondolni vagy mással látni. Abszurd volt őt még mindig szeretni és kínzó volt a tudat, hogy ő ezt soha nem fogja visszakapni tőle. Eljátszottam a bizalmát. 
- Azt hiszed nem látlak a meccseken? Tudom, hogy ott vagy és ő is tudja - felsőjét megigazgatva állt fel, az arcán csordogáló cseppeket letörölve fonta keresztbe karját. Ana gyomra összeszorult, egyensúlyát egyik lábáról a másikra helyezve toporgott.
- Muszáj őt látnom, Eric.
A szavak hirtelen buktak ki száján, ajkait összeszorítva igyekezett elhallgattatni magát. Tudta, hogy amit kér nevetséges és reménytelen, mégis bízott a fiúban. Valami azt sugallta, nem is tehet mást. Marc látni sem akarja, Eric szavai talán képesek megtörni a spanyol szívét borító jeget. Félve pillantott a fiúra, arcán egy könnycsepp kuszán gördült végig. Nem kellett kérnie az ölelő karokat, Eric csendesen fonta köré karjait.
- Rendben, Ana, elviszlek hozzá.



Az öltöző falai szinte megremegtek, a tömeg egy emberként skandálta a bizonyos nevet. Idegesen húzta fel nadrágját, merev arccal pillantott a falon lógó tükörbe. Igyekezett palástolni idegességét, hangosan fújtatva kötötte be cipőjét. A helyiségben kísérteties a csend honolt, mindössze egy-egy szó törte meg a némaságot. Mindenki tudta, hogy ez a harc nem lesz könnyű. Az El Clásico mérkőzései örökös szélmalomharc a két csapat között, mindössze a szerencsén múlik merre billen az a bizonyos mérleg. A tökéletes játék kevés a pályára, a játékosok megtanulták, hogy a fegyelem és józanság a legnagyobb fegyver. Nem kerekedhetnek felül rajtunk. 
A lábak egyszerre érték a talajt, az alagút végén csakhamar látszódott a narancsos fény. Orrát megcsapta a frissen locsolt gyep illata, a zöld pázsit hibátlannak tűnt. Nem néztek egymásra, minden szem a közönségre szegeződött. Némelyek arcán halovány mosoly futott végig, a legtöbben azonban merev vonásokkal álltak sorban, kezeiket csapattársuk vállára helyezve. A himnusz felcsendült, a nézők sáljaikat és zászlóikat lengetve üvöltötték a csapat indulóját. A stadion szinte felrobbant és ez volt az, ami értelmet adott a mának. A több mint nyolcvanezer kéz a levegőben egyszerre volt áldás és nyomás, ami csak fokozta a nyerés utána vágyat.  Sikerülni fog. Megcsináljuk. 
A sípszó szakította ki őt delíriumából és mindössze a hófehér labdára összpontosított. A testek tompán ütköztek egymásnak, a földön hol egy piros-kék, hol egy fehér követelt bosszút az őt ért sérelemért. A fehér Hetes válla fájdalmasan mélyedt Marc vállába, a spanyol dühösen szisszent fel. A portugál mit sem törődve köpött a zöld gyepre, odébb lökve a fiatal játékost pillantott a kapu felé. Ronaldo megiramodott, a fiú minden erejét lábaiba ölve futott utána. A testek hangtalanul puffantak és az ellenség a földre kerülve könyörgött a segítségért. Marc cinikusan nevetett fel, tekintete Neymarra tévedt. A brazil értetlenül tárta szét karjait, kelletlenül sétált a gyepen fekvő portugál felé. A bíró egy sárga kártyát emelt a magasba, a Tizenötös gúnyos mosollyal segítette fel a Real Madrid játékosát. Az idegek pattanásig feszültek, a bíró sípjának hangja csupán távoli zajnak tűnt. A közönség megfagyott, Marc szinte lassítva látta a játékszert amely célt érve mélyedt a kapu hálójába. A fehérek egy emberként kiáltottak fel, a katalán szektorban némaság honolt. Marc öklét összeszorítva szuszogott, homlokát megtörölve kapkodott a levegőért. A düh méregként terjedt szét benne, minden eltelt perc csak olaj volt a tűzre. Nem gondolkodott, nem figyelt az őt körülvevő világra. Futott, ahogy a lába bírta, ha kellett minden szabályt áthágva iramodott a labda után. A spanyol gyors mozdulattal sasszézott el a két fehér között, a labdát elveszítve lassított le. A madridi lövése célt tévesztve repült ki, a barcelonai csapat esélyt kapva az egyenlítésre tömörült az ellenség kapuja elé. A bíró megfújta sípját, a labda ívelve közeledett a játékosok felé. Nem gondolkodott, nem tervezte meg mozdulatait. Fejét tompán érte a labda, mely a kapu felé repülve csapódott a hálóba. Egy percre megfagyott a levegő, az óra mintha lelassult volna. A katalánok harsogva ugrottak fel, a tömeg hullámozva éltette a gólszerzőt. A brazil Tizenegyes üvöltve ölelte magához Marcot, a csapat éljenezve fogott kezet a fiúval. A spanyol pillantása a közönségre tévedt, tekintete egy ismerős arc után kutatott. Bátyja elismerően bólintott, Marc mosolya azonban egy pillanat alatt az arcára fagyott. A levegő mintha tüdejébe szorult volna, a pálya szinte megremegett körülötte. Lába a földbe gyökerezett és szemei mindössze egy embert fürkésztek. Ajkai elváltak egymástól és pillantása hitetlenül olvadt eggyé a lányéval, aki egykor a világot jelentette.