Téged akarlak-II. fejezet

Drága olvasóim!

Mint látjátok, megérkezett a Téged akarlak második fejezete! Túl sok mindent nem fűznék hozzá, talán annyit, hogy egy kisebb részletét korábban is olvashattátok, azonban a fejezet java része már az újraírás során született meg. Én magam sem hiszem el, hogy pontosan egy hét után megérkezett az új rész - bárcsak a jövőben is tudnám tartani ezt a tempót!
Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett hozzászólásokat és pipákat, nagyon hálás vagyok minden visszajelzésért!
Kellemes olvasást kívánok és remélem élvezni fogjátok,

Sok puszi és ölelés
Bella

.....................................................................................................................

 A spanyol idegen

- Nem ítélkezhetek pont én...én, aki annyi hibát követtem el a múltban.-

Neymar

2013. július

Zokniját a térdvédője felé húzta, cipőfűzőjét megigazítva nyomta fel magát a padról. Egy pillanat erejéig megcsodálta újdonsült mezét, a katalán gránitvörös-kékben pompázó felsőt, melynek hátulján immáron az ő neve díszelgett. Összeszorult a gyomra ha arra gondolt, ez a szín mekkora felelősséggel is jár. A teher egész testére ránehezedett, mintha össze akarná roppantani, egy pillanat alatt kiszorítva minden levegőt. Homlokára tapadó tincsit hátrasodorta, néhány csepp vizet kortyolva hagyta a padon a piros kulacsot. Már mindenki az öltöző előtt várakozott, mindössze Ő volt az, aki bent tétlenkedett.
Ezerszer álmodott erről a pillanatról, amikor egy nagynevű csapat neve alatt mutatkozhat majd be. Egy apró részlet azonban keserűvé tette a pillanatot, hiszen a tény, hogy a kispadon ülve figyeli a játékot, megőrjítette. Gyűlölte a tudatot, hogy valaki más foglalja el a helyét, a célhoz azonban csakis az alázaton keresztül vezet az út. Ne feledd Neymar, honnan jöttél. 
Kezeit összedörzsölve pillantott a tükörbe, majd egy lágy bólintással igyekezett biztatni azt a rémült kisfiút, aki visszanézett rá. Azt az elveszett, brazil gyermeket, aki nemrég még egy kopott labdával rohant végig Santos utcáin, mit sem törődve az elnyűtt cipővel, ami alig maradt a lábán. A gyermek, aki mert álmodni, mert tenni, és mert lépni. De milyen áron tettem ezt.  Hátat fordítva menekült maga elől, a gyötrő gondolatok és a múlt fájdalmas árnyai elől. Nem szokása a meccs előtt bármi máson is elmélkedni, mindössze a játékra összpontosít. A fegyelem az, ami átjárja minden porcikáját, az akarás, a törtetés és végső soron a győzelem. A győzelem íze, ami sokszor felülmúlja a szerető forró ölelését és édes csókját.

Nem ismerte a félelmet, sohasem rettegett. Mégis remegő lábakkal lépett a pályára, tekintete mindvégig a zöld gyepet pásztázta. Idegennek érezte magát. Feszülten foglalt helyet a kispadon, a csapat sietős léptekkel igyekezett a pályára. Óvatosan pillantott fel, körbenézve a megtelt stadion székein. A piros-kékeket elnyelte az ellenség tábora és úgy érezte, nem jut levegőhöz. Tenyere izzadt, szíve a torkában dobogott. A fehér-zöldek dala felcsendült , a tömeg egy emberként üvöltötte a klub indulóját. A katalán játékosok szigorú tekintettel meredtek a távolba, kezük egy pillanat erejére olvadt eggyé a lengyel játékosokéval.
A sípszó éles hangja szakította ki az elmélkedésből, szemei mindvégig a labdára összpontosítottak. Idegesen dőlt előre, arcát tenyerébe temetve simította végig. Minden kihagyott helyzetre felszisszent, pillantásával szuggerálva a játékvezetőt és az edzőt. Türelmetlenül figyelte a pálya szélén magasodó Martinot, a férfi ingerülten utasította a játékosokat.
- Mozogjatok az istenért, gyerünk már! 

Az edző lemondóan legyintett a pálya felé, kezeit zsebre dugva foglalt helyet a hideg széken. A tartalék játékosok szótlanul figyelték a labda útját, a két csapat képtelen volt felülkerekedni a másikon. Neymar az órára pillantott, a bíró sípjába fújva szakította félbe a meccset. Martino feldúltan igyekezett a pályáról érkező játékosok elé, ingerült mozdulatokkal parancsolva az öltöző felé. A csapat néma léptekkel szelte a lépcsőfokokat, a percekkel azelőtt még csendes öltözőt a hektikus edző panaszai töltötték meg. Senki sem törte meg szavait, izzadt homlokát fújtatva törölte le. Néhányan vizet kortyolva szuggerálták a padlót, mások fejüket lehajtva szuszogtak. Martino heves monológja inkább lekezelő volt, semmint feltüzelte volna a csapatot, a második félidő azonban közeledett. Neymar némán indult el a pálya felé, mindössze a vállát ért ütésre lett figyelmes.
- Irány bemelegíteni, da Silva.
A fiú meredten bólintott, szemeit mindvégig a pályán pihentette. Türelmetlenül végezte a gyakorlatokat, lábai meg-megrezzentek, ahogyan a labda felé pattogott. Képtelen volt másra összpontosítani, minden figyelmét lekötötte a játék, pedig mindössze a pálya széléről szemlélte azt. Az edzőre pillantott, a férfi heves bólintással jelezte: itt az idő. Neymar pedig nem késlekedett. Kezét ökölbe szorítva várakozott élete első olyan pillanatára, amikor igazán bizonyítani akart. Szeme sarkából látta, ahogyan a gránitvörös-kék zászló lassú táncot járt a szélben, a drukkerek hangos tapssal éltették az új csapattagot. Halk imát mormolva futott a smaragdzöld gyepre, feszültségét leplezve mosolygott a Hármasra. Itt az idő. 

Sienna
2013. július

Mérgelődve rohant a konyhába, a sütőből áradó füst rossz ómennek bizonyult. A sütemény fekete tetejét látva idegesen csapta a pultra a forró tepsit, fújtatva nyitotta ki az ablakokat, hogy megszabaduljon a fojtogató levegőtől. Az órára pillantott, a mutatók vészesen közeledtek a kilences felé. A La Rambla tömve volt emberekkel, a turisták jóformán egymást taposva igyekeztek felfedezni a katalán város szépségét. Egy pillanatra elmerengett az időtlen épületeket látva, a fényekkel itatott spanyol éjszaka még mindig ugyan úgy képes rabul ejteni, mint amikor kislány korában először járta ezeket az utcákat. Amikor először szippantotta magába a forró, tengerparti levegőt, amikor megfogadta magának, hogy a katalán város lesz élete végpontja. Ahonnan soha többé nem akar mozdulni, az új otthona, valami újnak a kezdete.
Gondolatait a csengő éles hangja szakította félbe, a sütőt behajtva törölte meg kezeit, majd a tükör elé sietve igazgatta meg tincseit. Nagyot nyelve figyelte arcát, ajkait megnedvesítve préselte ki a fáradt levegőt tüdejéből. Ez az egész olyan kellemetlen. 
- Minden a legnagyobb rendben - kételkedve suttogta tükörképének, majd hátát kiegyenesítve nyitott ajtót. A küszöbön álló férfi halvány mosollyal szorította magához, a lány pedig mohón szippantotta magába a régi parfümmel itatott póló illatát. Körmeit óvatosan mélyesztette a fiú hátába, hosszúra nyújtva a néhány másodperces ölelést. Sienna feleszmélve távolodott el Matíastól, a fiú válasza mindössze egy zavart mosoly volt, kezével óvatosan intve a mögötte várakozó  férfinak.
Sienna nagyot nyelve állt félre az ajtóból, tekintetét mindvégig a különös idegenen legeltetve. A férfi tipikus spanyol vonásai egyszerre voltak tekintélyt parancsolóak, férfiasak és gyerekesek, játékos tekintetét az arcát díszítő borosta tette felnőttessé és komollyá. Laza farmerét egy sötétkék zakóval igyekezett elegánssá tenni, rövidre vágott haja zselétől fénylett.
Egy pillanatra összeszorult Sienna gyomra, mikor Matías a férfi vállát végigsimítva igyekezett oldani a jeges hangulatot.
- Diego - az erős basszustól megremegett a lány, vékony ujjait a férfi tenyerébe csúsztatva ráztak kezet. Nagyot nyelve igyekezett felülkerekedni azokon az emlékeken, amik ehhez a házhoz kötötték és hozzá, aki most más karjaiban pihen. Sohasem tekintett úgy Matíasra, mint a jövőre, ő csupán egy biztos pont volt az életében, egy mentsvár, ahová bármikor elmenekülhetett a nagyvilág elől. Most mégis összeszorult a szíve látva őt egy másik férfi oldalán. A fenébe is Sienna, nem ítélkezhetsz pont Te!  Szégyellte magát a gondolatai miatt, az érzések miatt, amelyek egy pillanat alatt a hatalmába kerítették és az oktalan féltékenységért, amitől még inkább kellemetlenül érezte magát.
- Látom megint ügyeskedtél a konyhában - Matías szarkasztikus hangjára összeráncolta homlokát, arcát elöntötte a vér, enyhe színt adva világos bőrének. Kínos mosollyal az arcán kapta fel az égett tésztát, amely pillanatokon belül a szemetesben landolt. Diego telefonja halk csörgésére a nadrágzsebéhez kapott, majd bocsánatkérően sétált az erkély felé. Sienna felszabadulva sóhajtott, kezét a párás pulton végigcsúsztatva fordult Mathez.
- Esetleg, egy pizza...
- Ne fáradj Si, nem enni jöttünk. Szeretném, ha te és Diego megismernétek egymást.
Sienna könnyed mosolya elnehezült, s máris nem tűnt olyan őszintének, mint néhány másodperccel ezelőtt.
- Fontosak vagytok nekem. Mindketten. Tudod, hogy te vagy az egyetlen, akiben megbízom, Si. Sokat jelentesz nekem - kezét a lányéval összekulcsolva lehelt csókot a törékeny ujjakra, Sienna végigsimítva a kisfiús, sima arcot sütötte le tekintetét. Nem akarta, hogy a fiú megjátssza magát pont őelőtte, akivel annyi mindenen mentek keresztül. Képtelen volt hát lenyelni a tényt, miszerint Matías boldogságra talált a férfi oldalán, még ha ez Siennának végtelenül furcsa tény is. Zavarából a telefonálásból visszatérő Diego léptei szakították ki, lehámozva magáról Matías kezeit nyúlt mobilja után, majd kikeresve egy pizzafutár számát leadta gyors rendelését. A hűtőhöz sétálva húzta elő a már előre behűtött pezsgőt, a poharakat megtörölgetve töltötte tele a habzó itallal, amit halvány mosollyal az arcán nyomott a két férfi kezében.
- Örülök, hogy megismertelek, Sienna, Mat már sokat mesélt rólad.
Diego kimért hangon ejtette ki a szavakat, poharát a lányénak koccintva kortyolt az italból. Si feleszmélve az apró gesztusra fakó mosollyal bólintott, majd csakugyan megízlelte a poharában buborékozó pezsgőt. Én azonban semmit sem hallottam rólad, Diego. 
Hiába a gyermekkori barátság és a végtelen bizalom, Sienna aligha tudott valamit Matías választottjáról. A fiú mindössze a tényt közölte a lánnyal, miszerint megtalálta azt, akivel eltudja képzelni a jövőjét. Sienna annak ellenére is rábólintott a találkára, hogy tudta, a mardosó féltékenység lesz úrrá rajta. Hiszen Matías volt az egyetlen olyan támasza, aki minden viharban vele volt, legyen az bármilyen erős zivatar is. Amikor meghallotta, hogy a spanyol fiúnak viszonya van valakivel, összeszorult a gyomra a lányra gondolva, aki bizonyára sokkal csinosabb és formásabb, mint ő maga, és még a mai napig sem tudja eldönteni, hogy a lány képébe bújtatott fiú hírének vajon jobban örül-e, mint a nőnek, akit milliószor elképzelt Matías oldalán.
Matías arcát kínos vonások díszítették, szinte egyszerre húzta le a poharának tartalmát. Az ajkán maradt cseppeket mohón falta, majd mintha még sohasem járt volna a lakásban, zsebre csúsztatott kézzel igyekezett felfedezni a szoba minden apró pontját.
- Látom, ismételten gondoskodtak Rólad. - Széles mosollyal az arcán simította végig a sarokban pihenő hófehér vásznat, Sienna pedig egyetértően bólintott, poharát újra megtöltve a habzó itallal.
- Matías mesélte, hogy New Yorkban éltél. Ha jól hallottam, egy igazi művésszel van dolgom.
- Matías sokszor túloz. Csupán szeretek festeni, ennyi az egész.
Sienna szabadkozva mosolyodott el rápillantva a spanyol férfira, aki mintha meg sem hallotta volna szavait sétált az erkély felé.
- Kiállításod is volt, nemdebár?
Sienna keserű arccal emelte ajkához a poharat, leöblítve a megalázó emlékek ízét. Igyekezett kiverni fejéből a sarokban porosodó , törött festmények képét, a férfi üres tekintetét és hazug szavait, valamint a nő lekezelő hangját, ami azóta is ott visszhangzott a fejében, akárhányszor csak New Yorkra gondolt.
- De - rideg válaszát újabb korty ital követte, aprót öblögetve zúdította le torkán, ami újabb és újabb kortyot követelt, aminek a lány készségesen eleget tett. Pohara hamarosan kiürült, az üvegben azonban már aligha akadt néhány csepp ital. Diego feszülten pillantott a spanyol fiúra, aki épphogy visszatért rövid útjáról, mit sem sejtve a jeges hangulatról, ami a szobában uralkodott. Sienna hátát a hideg falnak támasztotta, és tekintete amint találkozott Matíaséval, arca újra halovány mosolytól ragyogott. A fiú hanyag léptekkel igyekezett az ajtó felé, ahol a falnak támasztva várakozott egy szürke szatyor, amiből lassan húzta elő annak tartalmát. Az üvegek egymásnak ütközve zengtek dalt, Matías pedig tanácstalanságot erőltetve fordult a lányhoz.
- Cabernet sauvignon vagy Merlot?


Az alkohol mámoros ködbe borította a lakást, Sienna minden egyes tettet mosollyal honorált. Miközben a lány egy vörösborral teli pohár társaságában hevert a kanapén, Matías forró öleléssel búcsúzott Diegotól, amit Sienna mindössze a szeme sarkából figyelt. Talán a féltékenység beszélt belőle, amikor a búcsúcsókot látva mérgelődve ürítette ki poharát, majd újabb adagért nyúlva töltötte tele. Matías kulcsra zárva az ajtót lépett mögé, Sienna pedig a felé magasodó alakra pillantva emelte poharát a levegőbe.
- A szerelemre.
Gúnyos mosollyal öblítette le torkát, Matías azonban nem rótta fel a lány kicsinyes viselkedését. Tudta, min megy keresztül Sienna, egy jó barát pedig nem döf kést a poklot megjárt társának hátába. Óvatosan nyúlt a lány kezében díszelgő pohárért, amit csendesen helyezett az asztalra. Megfogva a törékeny testet magához szorítva emelte a magasba, majd az ágyhoz sétálva helyezte a puha takaróra. Sienna mintha képtelen lenne elengedni a fiút, kezeit a spanyol nyaka köré fonta, Matías pedig kénytelen volt engedelmeskedni a lánynak. Féloldalas mosollyal dőlt az ágyra, kezei pedig a lány derekán pihentek meg.
- Szóval ő lenne az? Sohasem gondoltam rólad, hogy...
Matías némán állta a vihart, ami közeledett felé, Sienna azonban ajkaiba harapva igyekezett megfékezni a meggondolatlan szavakat. Nem bánthatom meg. Nem tehetem ezt vele. 
- Kedves fiúnak tűnik.
Mindössze ennyire futotta, minden kedves szót száz másik gorombával tudott helyettesíteni, így jobbnak látta csöndben maradni és tiszteletben tartani a fiú döntését. Matías lemondóan bólintott, majd zsebéből egy hófehér borítékot előhúzva emelkedett a lány felé. Sienna ajkai csókért könyörögtek, amitől talán enyhülést várt a sajgó lelke, teste mégis mozdulatlanul figyelte a spanyol vonásait, miközben az ajkak édes csókot leheltek homlokára.
- Ugye nem gondoltad, hogy valaha elfelejtenélek? Boldog születésnapot, Hercegnő.

Téged akarlak - I.fejezet

Szép estét mindenkinek!

Ahogy azt látjátok, megérkezett a történet első fejezete! Néhány sor, esetleg momentum ismerősen csenghet azoknak, akik a kezdetektől velem tartottak, hiszen nagyon sokáig gondolkodtam, hogy egy teljesen új történetet írjak, esetleg meghagyjak-e egyes részeket a régi fejezetekből. Végül azonban arra a döntésre jutottam, hogy néhány sort, illetve mozzanatot meghagyok a régi verzióból, azonban javarészt egy teljesen új történetet olvashattok, új helyzetekkel és eseményekkel.
Remélem mindezek ellenére is elnyeri a tetszéseteket és élvezni fogjátok minden sorát legalább annyira, mint amennyire én élveztem az írást.
Nagyon szépen köszönöm a prológushoz érkezett pipákat, a feliratkozásokat, tündérek vagytok!

Millió puszi és ölelés,
Bella

...............................................................................................................................

Egyedül

-A közös napok, a csókok emléke és az illatod sem képes elfeledtetni a magányt és betölteni az űrt, amit magad után hagytál.-

Sienna Everett
2013. június
Cipőjének halk kopogása megrengette a néma termet.  A csend a zsigeréig hatolt, teste megrezzent a csöndtől. Szinte megbabonázva figyelte csupasz falakat, karjait feszülten fűzte keresztbe mellkasán. A terem ijesztően kihalt volt, mindössze az ablak előtt magasodó zöld virág emlékeztetett az életre. 

A sarokban egy törött vászon magasodott, egy balerina utolsó tánca. Sienna óvatos léptekkel közelítette meg művét, ujjaival  végigsimítva az olajfestmény  részleteit. Szemeit könnyfátyol borította, teste megrezzent az utca zajától. Fájdalmasan hunyta le szemeit, ajkait megnedvesítve pillantott végig az üres szobán. Minden Ő rá emlékeztette. Az ablak előtt leomló függöny, ami mögött annyi csókot váltottak titokban , a sarokban magasodó festmények, melyek az ő biztatására születtek. A hazug szavak ostorcsapásként hatottak, ajkait összeszorítva próbálta elűzni az őt kísértő démonokat. Mindent elhittem neki. A fájdalmas emlékek cinikus mosolyt csaltak arcára és még sohasem érezte magát ennyire naivnak. Ostobaság volt elhinni a szavait és mostanra már semmit nem segít a józan ész. Őt választotta, ez nyilvánvaló volt. Sienna üresnek érezte magát. Kifosztottnak és élettelennek, mintha Damien mindent magával vitt volna. A szívét, a lelkét, minden érzelmet, amit csak tudni adott egy embernek. 

Az ajtó tompán puffant a falnak, a nő lábai visszhangot verve érték a földet. Krémszínű kosztümje tökéletesen simult testéhez, kezében egy fekete bőr táskát szorongatva mérte végig a lányt.

- Mit keresel itt? Megmondtam, hogy takarodj innen. Apropó, a festményeid ott vannak - hanyagul legyintett a sarok felé, a falnak döntött törött művekre. Sienna némán tűrte a megaláztatást, izzadt tenyerét összeszorítva mérte végig újra és újra a szakadt vásznakat. A halk léptek dübörgésként hatottak, a két nő szinte egyszerre pillantott a küszöböt átlépő férfira. Vonásai rezzenéstelenek maradtak, mozdulatai kimértségről és feszültségről árulkodtak. Kezeit zsebébe mélyesztve sétált egyre beljebb, átkarolva felesége derekát.
- Menj el innen, Sienna, nincs itt keresnivalód.

Sienna úgy érezte, forog vele a világ, a levegő megakadt tüdejében. Mintha ezernyi kést mártottak volna testébe, tátongó sebet hagyva helyükön. A fájdalom kísértetei ölelő karokkal szorították magukhoz a lányt, s ő képtelen volt szabadulni a keserűség karmaiból. Néma léptekkel sétált az ajtó felé, ahonnan utoljára pillantott vissza Rá. A férfira, aki a világot jelentette. Egy törékeny világot, mely darabokra hullott a kezében, s a szilánkok vérző sebeket vágva hullottak alá.

A lakás némasága bilincsként tartotta fogva, meredten bámult az ágy mellé támasztott bőröndre. Lábai földbe gyökereztek, teste megfagyott. A könnyek megállíthatatlanul szántották végig az arcát, piros nyomot hagyva maguk után. Táskája a földre hullott, térdei erejüket veszítve rogytak össze.Érte itt maradt volna.
A fájdalom lassan dühbe fordult át, vérvörös szemei már nem a keserűségtől izzottak. Gyűlölni akarta minden porcikájával, de képtelen volt rá. Ruháit feszülten dobálta bele az üres bőröndbe, pólók és nadrágok, ruhák és cipők, mindent, amit a keze ért. Nem gondolkodott, nem figyelt a világra, mindössze monoton mozgása és halk szuszogása emlékeztette arra, hogy még él. De legbelül üresnek érezte magát, csupán egy halott léleknek. Levegő után kapkodva ült a laptop elé, remegő ujjai idegesen ütötték a klaviatúrát. Légzése lassan vált egyenletessé, könnyeit letörölve szorította össze ajkait. Néhány másodpercig hezitálva figyelte a képernyőt és egy halk kattintással megszabadította magát a fájdalomtól. Kétségekkel telve pillantott a repülőjegyre és a  dátumra, mely vészesen közel volt. Nincs okom maradni- győzködte magát minden maradék erejével, a szíve mégis ide láncolta, New York városához. Keserű arckifejezéssel nyúlt a szekrényben pihenő whiskeyért remélve, hogy az ital képes széttépni azt a láncot, amit ő maga képtelen.

~*~

A terminál ajtaja csendesen tárult ki előtte, a fülledt levegő pofonként érte arcát. Kabátját levetve intett a taxisnak, a férfi bőröndjét megragadva biccentett a jármű felé. Sienna kedvetlenül foglalt helyet az anyósülésen, a biztonsági övet megrántva dőlt hátra. Nem figyelt a világra, a pálmafákra, melyek hűsítő árnyékot adva magasodtak az út mentén. A hófehér vonalakra összpontosított, melyek összefolyva vonultak el mellette. A felszabadítást várta a várostól, Barcelona napfénye mégis csupán fájdalmat hozott magával. Mindenben őt látta, minden ő rá emlékeztetett.
A kocsi hangtalanul kanyargott a sztrádán, az üres partot lassan váltották fel az épületek, a színes házak és az autók rengetege. A katalán város szépsége minden turistát magával ragadott: a tömegek fényképezőgépeikkel örökítették meg az időtlen épületeket, a szobrokat, a hatalmas tereket. Az utcán ijesztően sok ember lézengett, legtöbben napszemüvegük mögé bújva élvezték a nap narancsos fényét. Sienna figyelmét megragadta az ősi épület impozáns látványa, mely figyelmet követelve magasodott a többi között. A lány az órára pillantva nyújtotta át az összeget, bőröndjét kiemelve intett az idős férfinak. A kocsi hangos robajjal kanyarodott ki az útra és egy pillanat alatt olvadt bele az autók tengerébe. A bőrönd nehézkesen döcögött mögötte minden lépcsőfokon megakadva lassította a lány lépteit. A régi, polgári lakás ajtaja halkan nyikorgott, az édeskés illat simogatva csapta meg a lány orrát. A csomagot a hallban hagyva lépett beljebb, ujjaival végigsimítva a régi kanapét vonult a bútorok között. A lakás csendes volt, az ablak egy aprócska utcára nézett, párkányát piros virágok díszítették. A függönyön beszökő napfény hívogatva melengette a lány arcát, Sienna a falhoz sétálva itta a napfény édes ízét. Válla felett sandított hátra, ajkai  mosolyra húzódtak. Egy vászon magasodott a háló ajtaja mellett, hófehéren, tetején egy cetli díszelgett. Kíváncsian ragadta meg a lapot, az apró betűket nehézkesen tudta csak elolvasni. A legújabb csodádhoz.
A hálószoba ajtaja résnyire nyitva állt, a meleg, barackszínű falak csupaszon álltak. A szobába lépve megcsapta orrát a frissen mosott ágynemű illata, az ablak előtt leomló függöny mögött egy halvány alak rajzolódott ki. Széles válla, égnek állított haja már távolról felismerhető, vékony kisfiús lábai és karjai azonban eltűntek, helyükre izmos párjuk került. Sienna arca halovány mosolyra húzódott, halk léptekkel osonva az erkély felé. Kezeit a fiú szemeire csúsztatva simult hozzá, beszippantva a régi, ismerős illatot.  Lábujjhegyre magasodott, állát a fiú vállára helyezve figyelte a mozgalmas utcát, a korzózó embereket, a portékájukat kínáló árusokat.
- Hiányzott - elhalkulva merengett a semmibe, kezeit lassan lecsúsztatva a mogyoróbarna szempárról. Matías cigarettáját elnyomva fordult meg, kezeit a lány derekára helyezve szorította magához a törékeny testet.
- Ahogyan te nekem.
Apró, játékos csókot lehelt a lány nyakára, aki összerezzenve tolta el magától a borostás arcot. A korláthoz sétált, kezeivel a hideg vasat markolva szippantott nagyokat a meleg levegőből. Minden lélegzetvétel egy emléket hozott magával, amelyek még annyi év után sem koptak el. A hajnalok, amikor még gyerekként kortyolgatták az elcsent, édes sangriát, azok az esetlen csókok, amiket ezen az erkélyen váltottak,
- Minden olyan , mint régen - könyökét a korlátnak támasztotta, állát tenyerébe helyezve figyelte az utcán lépdelő sötét hajú kisfiút, aki ügyetlen léptekkel követte édesanyját. Gyakran álmodozott a gyerekekről, egy fiúról, aki olyan, akár az apja...aki Damien szemét örökli, az ő mosolyát, az ő vonásait. Vele akart mindent, amit a jövő kínálhatott, de mostanra semmi sem maradt. Ostoba álmok. 
- Majdnem minden.
Érdeklődve fordult a fiú felé, aki halvány mosollyal az arcán nyúlt egy újabb  cigarettáért. Sienna mérgelődve kapta ki szájából a fehér szálat, Matías szemöldökét összehúzva mérgelődött.
- Szóval, majdnem? Még mindig nem bírtad letenni ezt a szart.
- Ne játszd az agyad, Everett, valld be, régen imádtad!
Akaratlanul is mosolyt csalt a lány arcára, hiszen Matías minden szava igaz volt, még ha azt fájt is bevallani. A kesernyés cigaretta íze sosem zavarta, miközben apró csókokat váltottak, a lomha füst szaga volt a legédesebb parfüm, amit valaha is érzett egy fiú pulóverén. Aztán minden megváltozott. 
Óvatosan simította végig a fiú arcát, kezét végigszántotta az ezernyi, sötét szőrszálon. Belépve a szobába újból megcsapta orrát a régi, ismerős öblítő illata, a virágos ágynemű huzat mindig a nyárra emlékeztette. A barcelonai nyarakra, amelyek mindig tartogattak valami újat. Valami olyan kalandot, ami újabb fejezetet követelt a poros, bőrrel fedett naplójában. A katalán város varázsa minden évben rabul ejtette, és immáron 15 éve nem ereszti. Ez az otthonom. 
Matías mintha észre sem vette volna a mélázó lányt a hűtőhöz lépett, a mélyhűtőből egy üveget előhúzva vettette le magát a kanapéra. A kupakot a földre dobta, a fekete fedő néhány másodpercig a parkettán pörgött, majd szinte némán pihent meg a hideg padlón. Matías kíméletlenül öntötte torkára a barna italt, szemeit összehúzva ízlelte az alkoholt. Karját Sienna felé nyújtva tessékelte a lányt ölébe, aki szó nélkül kuporodott a fiú ölelő karjaiba.
- Damienre, aki sosem érdemelt meg téged.
Sienna szívében újabb kést forgattak meg, némán emelte ajkaihoz a teli üveget.
- Damienre.
És a szánalmas, istenverte múltra. 

Neymar
2013. június

Ezernyi kérdés cikázott a fejében, azonban a kétes válaszok csupán újabb kérdéseket szültek. Annyi miért, annyi hogyan, annyi vajon, ami még inkább elbizonytalanította. Feszülten dobolt lábával, a kezében szorongatott labda izzadt tenyere között csúszkált. Odakint a tömeg a nevét skandálta, a szavakat a tapsvihar nyelte magába. A lépcsőhöz lépett, már szinte érezte a frissen nyírt gyep illatát. Egy nő lépett elé, fejével a pálya felé biccentve jelezte, itt az idő.
Nagyot nyelve, arcára mosolyt erőltetve lépett a fényre és akkor mintha minden megszűnt volna létezni. A Camp Nou füvére lépve úgy érezte magát, mint amikor életében először lépett pályára, Amikor az az elnyűtt labda nagyobbnak tűnt mindennél és a stadion elnyelte az apró lépteket. A tapsvihar csak távoli hangnak tűnt, robotos mozgással forgott körbe, kezével intve az őt tisztelő tömeg felé.
Nagyot nyelve állt meg a felé magasodó kék kapu alatt, miközben a katalán csapat indulójától zengett a hely. A labdát a lábára helyezte mégis, egy pillanatra megrettent a máskor gyerekjátéknak tűnő feladattól. A francba is, csináld! 
A labda könnyedén engedelmeskedett, a játékszer egyszer sem tévesztett célt. Hol fején, hol lábain landolt a labda, az irányzott lövések mindig oda érkeztek, ahova azt szerette volna. A feszültség lassan gyermeki boldogságba torkollott, és már nem számított a sok figyelő szem. Bizonyítani akart, figyelmet akart és elismerést. A labdát a kezébe rúgva hajolt meg a tömeg előtt, mosolyogva intett újfent az ünneplő nézőknek. Most szemlélte meg életében először a helyet, ahol éveken át fogja a csatákat vívni, ami ezentúl az otthona.  Az otthona, ami mégis olyan ridegnek és idegennek tűnik.
Egy másodpercre hunyta le a szemét, csupán egy pillant elég volt, ahhoz, hogy újra brazil levegőt érezzen a tüdejében. A Santos kopott gyepe pihent a lába alatt, a hófehér székek pedig bástyaként magasodtak körülötte. Mostantól ez az otthonom. Ide tartozom. 

Lassan sétált végig a zöld gyepen, minden lépéssel közelebb érve a pálya közepéhez. Egy pillanatra mintha elfelejtetett volna levegőt venni, mellkasába szorító fájdalom nyílalt. Szinte bódultan figyelte az őt körbevevő stadion székeit, a több ezer helyet, melyet napok múlva nézők töltenek meg. Legbelül hallotta az üvöltő tömeget, a tapsot, mely dübörögve visszhangzik az arénában, látta a kezeket, melyek egyszerre emelkednek a magasba. Álmodott, mégis valósabbnak tűnt bárminél abban a percben. Izzadt tenyerét összecsapva futott a labda felé, a fehér bőrt rúgva minden mást kizárt a világból. Mindössze erre összpontosított, a finom mozdulatokra, a cselekre s arra a kilencven percre, mely minden nap egy új harcot jelent. Lába szinte alig érte a talajt, a levegő sercegő hangja zene volt füleinek. Imádta a száguldást, s ezt a különleges táncot, melyet meccsről meccsre járt. A labda egy pillanat alatt repült a levegőben, útját a hófehér háló keresztezte. Neymar elégedetten támaszkodott meg térdén, megigazítva narancsos cipőfűzőjét.

Újra felpillantott, tekintete az üres kijelzőt pásztázta. Legközelebb az én nevemet mutatja. Egy újabb labda közeledett, lába könnyedén állta útját. Óvatosan rúgta fel a levegőben, aprót hátrálva igyekezett passzolni. Teste tompán puffant a mögötte álló férfiénak, hangos felszisszenése odavonzotta a tekintetet. Keze szúró fájdalmat hagyva érte Neymar mellkasát, a fiú bukdácsolva hátrált meg.

- Nézz a lábad elé, kölyök.

A rosszalló szavak inkább kedves dorgálásként hatottak az argentin szájából, akinek ajkai mosolyra húzódtak, amint tekintete találkozott a Tizenegyessel. Neymar bocsánatkérően intett csapattársa felé, aki csak egy biccentéssel felelt, majd odapasszolva a labdát indult meg felé a Tízes, újrakezdve a soha véget nem érő csatát. Feszülten figyelte a pályán mozgó embereket, elméjében ezerszer lejátszotta a tanultakat. Fegyelem, összpontosítás, támadás. Teste megfeszült, készen állva a lépésekre, lába egy pillanat alatt csente el a labdát a kapu előtt magasodó játékos elől. Mellkasa hangtalanul simította végig a védő vállát, szemei hunyorogva összpontosítottak a célra. Lába útjára engedte a labdát, mely tompa puffanással érte a kaput, a háló némán állta útját a levegőt szelő játékszernek. A fiú arca megkönnyebbült, feszült teste elernyedt, kezével térdére támaszkodva fújtatott. A tapsokat elnyelte az üres stadion, a szinte néma visszhang egy perc alatt tovaszállt a sorok között. Tekintete a zöld gyepet pásztázta, szeme sarkából mégis az edzőt figyelve emelkedett fel.
- Szép volt, Neymar - Pique elismerően ütött vállába, a brazil halvány mosollyal viszonozta a gesztust. Messi keze hangosan csattant tenyerébe, a Tízes ujjait a fiú hátára csúsztatva pillantott a kapura.
- Látom, nagyon bizonyítani akarsz valakinek - az argentin finoman sandított a pálya szélén magasodó férfi felé, Neymar fejét megrázva körzött karjával a levegőben.
- Nem szeretnék a kispadon ülni. Nem ezért jöttem.
- Nem akarlak elkeseríteni, de én is így kezdtem. Hosszú az út a pályáig, még ha nem is tűnik annak. Előbb tíz perc, aztán húsz, a kilencven perc nem hullik magától az öledbe.
Ő maga is tisztában volt azzal, hogy jelenleg a ranglétra legalsó fokán áll, ahonnan hosszú és keserves lehet a felfelé vezető ösvény. Képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy csak egy pótlék, egy helyettes, aki hanyagolható és jelentéktelen. Ennél többre hivatott, ennél többre képes. Ennél jobb vagyok.
Fáradtan lépdelt autója felé, a távolban Busquets keze lendült a magasba, mire a brazil halvány mosollyal és bólintással válaszolt. Hátát a meleg bőrülésnek támasztva fújta ki a tüdejébe szorult levegőt, szemeit megdörzsölve kanyarodott ki a parkolóból. Ügyetlenkedve ütötte be az utca nevét az előtte díszelgő eszközbe, ami a legnagyobb szolgálatot tette ittléte alatt. Egy hónap sem volt elég ahhoz, hogy megtanulja a mindennapi útvonalat, hogy hozzászokjon a katalán vezetési stílushoz. Egy fekete személyautó cikázva váltott sávot, mire a brazil felszisszenve fékezett. A  forgatagból kikerülve kanyarodott a sztrádára, ami messze vitte a város zajától, mégis úgy érezte, a lába előtt hever Barcelona. Az autót leállítva kapta ki a kulcsot, majd zsebre vágva azt ragadta magához a hátsó ülésre hajított kabátját. A szomszéd kertjében monoton hangon kattogott a kerti locsoló, a ház azonban ismételten üres volt, akárcsak az utca. Egy hónap alatt jóformán senkivel sem találkozott, egyszer-egyszer egy kósza intéssel adták tudtára az itt lakók, hogy nincs egyedül.
Egyedül.  A kulcs halkan kattant a zárban, felsőjét a fogasra akasztotta, majd a tágas, üvegfalakkal szegélyezett napapaliba vette az irányt. Hanyagul zárta be az ajtót, ledobva magát a kanapéra, körbenézve az  üres, csendes és rideg házon, ami mindig a magányra emlékeztette. Amikor legelőször belépett ide, vele képzelte el a jövőjét. A közös jövőt, ahol minden este Ő várja majd idehaza, az Ő karjaiban alszik el, az Ő arcát látja utoljára este, az Ő mosolya köszönti majd reggel. Ez azonban nem volt több botor álomnál, egy nevetséges képzelgésnél. Bruna sosem volt képes áldozatot hozni, ahogy ő maga sem. Olyanok, akár két idegen , ennyi év elteltével is. Keze telefonja után kutatott, ujjai mindössze egy nevet kerestek. Talán megpróbálhatnánk. Talán helyrehozhatnánk. Hitegette magát, pedig tudta, mindhiába. Döntöttek és nem szegheti meg pont ő az egyességet. Nem lehet ő a gyenge. Nem törhetek meg. 

Téged akarlak - Prológus

Drága, szeretett olvasóim!

Őszintén, én magam sem hiszem el, hogy itt tartunk. Több, mint egy éve született meg bennem a történet első gondolata, akkor még úgy gondoltam, ilyenkor már rég az epilógust fogom írni, a történet sorsa azonban másként alakult. Mindezt pedig nem bánom.

Úgy érzem, talán sikerült megérnie a történetnek, talán sikerült azokat a momentumokat és pillanatokat megragadnom, amiért kezdetben leültem és papírra vetettem a történetet. Őszinte leszek, iszonyatosan izgulok, hogy mit gondoltok az új köntösbe bújt történetről, de remélem, hogy legalább annyira fogjátok szeretni, mint ahogyan az első verziót. A prológust egy eddig még soha nem látott perspektívából mutatja meg Sienna történetének kezdetét és remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.

Szerencsére a vizsgaidőszak véget ért a számomra, így minden erőmmel azon leszek, hogy rendszeresen tudjak résszel szolgálni. Néhány fejezet ugyan már elkészült, de szeretnék minél többet megírni, hogy az egyetem kezdése után se maradjatok olvasnivaló nélkül.

Nem is szaporítanám tovább a szót, kellemes olvasást kívánok mindenkinek, és remélem élvezettel olvassátok majd a sorokat.:)

Millió puszi és ölelés,

Bella

............................................................................................................................................

Kihűlt csók

-Visszatekintve, nem azt sajnálom, hogy véget ért. Azt sajnálom, hogy elkezdődött.- 

Sienna Everett
2013. május

A taxi méterekkel a ház előtt parkolt, a lány már előre készítette a kívánt összeget, melyet türelmetlenül nyomott a sofőr kezébe. A kocsi sebesen hajtott el, Sienna mindössze a mögötte kavargó szélre lett figyelmes. Szoknyáját megigazítva szelte a lépcsőfokokat, kabátját összehúzva igyekezett menedéket találni a szokatlanul csípős hideg elől. Orrát megütötte a frissen nyírt gyep illata, a bejárathoz ültetett virágok színes rengetegének látványa szemének sarkából is mosolyt csalt arcára. Kulcsát előkeresve helyezte a zárba, az ajtót türelmetlenül csukta be maga mögött és egy pillanatra megdermedt a lakás forróságától, kezeit átmelegítve dobta le kabátját. Táskáját a földön hagyta, cipőjéből kilépve sétált a konyha felé, megragadva a reggel üresen hagyott üvegpoharat. A kristálytiszta víz hangtanul ömlött a pohárba, lezúdítva azt száraz torkán a pultnak támaszkodva nézett körbe. Cinikus mosollyal szemlélte a falon lógó fotókat, a kanapé díszes párnáit, a sarokban porosodó festményeket. Minden Ő rá emlékeztette, minden tárgy ott viselte lenyomatát. Gyűlölte a kétes gondolatait, gyűlölt Rá gondolni és megőrült a ténytől, hogy ez a ház valaha a közös otthon jelentette. A kanapé forró ölelések emlékét , a hálószoba megannyi buja, kéjes sóhajt őriz. Mindenben ott volt egy kis darabja, amitől nap mint nap úgy érezte, hogy meg kell tőle szabadulni. Damien hanyag legyintése és forró csókja azonban egy pillanat alatt képes volt elfeledtetni a nőt, aki mostanra csupán a múlt. Sienna tekintete az ujjára tévedt és arra az apró kőre, ami ékes bizonyítéka volt a szerelemnek, aminek jelenléte minden kétséget elűzött. Nem kell neki. Engem akar. Én vagyok a jövője.

A nappali asztalon heverő magazinokra pillantott, a hófehér ruhákra, a mesés kastélyokra, és nem tudott másra gondolni, mint az Ő napjára. Arra a percre, mikor az örök hűség mindenki előtt elhangzik, bizonyítva a végtelen szerelmet,  a harangok csak nekik játszanak, a nap pedig csak nekik ontja a forró sugarakat New York utcáira. Nem akart tovább várni, nem akart kételyek közt élni. Őt akarta, testestül-lelkestül, minden hibájával és gyarlóságával. 

Fáradt sóhajt préselt ki ajkain, tincseit hanyag kontyba fogva pillantott ki az ablakon, ahol a férfi autója parkolt. Sienna türelmetlenül kereste a férfi kabátját és fekete aktatáskáját, ami talán bizonyítékul szolgál ittlétéről. A ház azonban némaságba burkolózott, mindössze Sienna léptei vertek visszhangot. Különös érzés lett úrrá testén és hiába próbálta elűzni, a félelem ködként telepedett rá, vállára tonnányi sújt helyezve. Egy pillanatra úgy érezte, a lakás falai felé közelednek, a levegő szorította mellkasát.

- Damien!

Erőtlenül kiáltotta a férfi nevét, válasz azonban nem érkezett. Türelmetlenül igyekezett az emeletre, halk léptei szinte alig érték a földet. Keze a hálószoba kilincsére tapadt, de még mielőtt benyithatott volna, tudta, mi vár rá. A pokol kapuiban állt, vérző szívvel, megtörve, szájában a megaláztatás keserű ízével hallgatta az érzéki sóhajok édes szimfóniáját, és tudta, hogy elveszítette a harcot. Egy pillanatra úrrá lett rajta a harag, a bosszúvágy, amit könnyedén felemésztett a bánat és a csalódás.Könnyeinek átláthatatlan fátyla nehezítette lépteit, a világ forgott és nem érezte a talajt lábai alatt. Némán sétált az ajtó felé, majd kilépve a házból maga mögött hagyta a jövőjét. Már nem érezte az édes illatot, a fák megtörten hajlongtak a szélben, a virágok mintha elszáradtak volna, színes arcuk a föld felé tekintett.

Ekkor már tudta, hogy az a reggeli búcsú nem volt több egy végső, kihűlt csóknál.

Megkésett ajándék Tőlem Nektek - Novella

Szép napot mindenkinek!

Először is, picit megkésve, de annál nagyobb szeretettel kívánok mindenkinek Nagyon Boldog Új Évet! Őszintén remélem, hogy mindenkinek kellemesen teltek az ünnepek és rengeteg gyönyörű ajándékot kaptatok. Ugyan a karácsony már elmúlt, ez a novella már az ünnepekkor is a fejemben motoszkált és most akadt időm leülni és mindezt "papírra vetni". Remélem legalább akkora szeretettel fogadjátok ezt a kicsit megkésett karácsonyi ajándékot, mint amekkora szeretettel írtam, még ha az ünnepi hangulat már kicsit leült is.
Nemsokára ismét jelentkezem, addig is legyetek jók és kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Millió puszi és ölelés,
Bella

.................................................................................................................................

Você é meu

-Az enyém vagy-

Lábujjhegyre magasodva igyekezett elérni a zöldellő ágat, a gömböt ráhelyezve igazította a kívánt helyre. A arany díszbe öltöztetett fa már majdhogynem készen állt a vendégek fogadására, mindössze az égősor hiányzott róla. A sütőből áradó mézeskalács illata lebegett a levegőben, melyet csupán a nappaliban magasodó  fenyő  illata nyomott el. Az asztalon heverő laptop lágy karácsonyi dallammal feledtette a magányt és a legkevésbé sem karácsonyi időjárást: a fenyőfa mellé állva azonban szinte érezte a csípős hideget bőrén és a hó jeges, tiszta illatát. Az utolsó díszt is felhelyezve hátrált, szemügyre véve az órák óta csinosított fát, ami mostanra a ház ékessége lett.
A távirányítót a kezébe véve hangosította fel a televíziót, szemeivel egy ismerős arc után kutatott, mindhiába. Keserű szájízzel dőlt le a kanapéra, elmerengve a karácsonyi fényekben, a fenyő illatában és a már megszokott csendben. Idejét sem tudta annak, mikor bújt Hozzá utoljára, mikor töltöttek kettesben egyetlen napot. A kezdeti fellángolás szépen lassan eltűnt, mintha már csak a parazsak maradtak volna, amit Adriana igyekezett életben tartani és megóvni  a közelgő vihartól. A munka átvette a hétköznapokat, a hétvége egyet jelentett a barátokkal és a lány egyre inkább úgy érezte, ő csupán egy felesleges harmadik a férfi életében. Magányosnak érezte magát Barcelonában, távol az otthontól, távol mindentől, ami korábban fontos volt neki.
Kész volt mindent feladni Érte. Tisztán emlékezett arra a napra, amikor először sétált Santos partjainál, amikor találkozott a tekintete a fehér mezes brazillal. Mintha tegnap lépték volna át a barcelonai lakás küszöbét, egy újabb mérföldkövet maguk mögött hagyva, lezárva egy fejezetet történetük nagykönyvében. Félelemmel lépett tovább a múlton, bizakodva fordulva a jövő felé, ami mostanra egyre borúsabbá és ingataggá vált. Minden pillanat homokként ömlik ki kezei közül és mostanra mindent elveszített ami egykor boldoggá tette. Talán őt is elveszítettem.  
Gondoltainak hánykolódó habjait közül a férfi tekintete szakította ki, aki csillogó szemekkel szorongatta a nyakába akasztott aranyérmet. Akár egy kisgyermek, aki rég áhított játékát végre megkaparintotta, csapattársa vállát büszkén átkarolva pillantott a kamerába egy kép erejéig. Adriana halvány mosolyra húzta ajkait és némi bűntudattal tekintett mobiljára, hiszen  a készülődés közepette aligha figyelte barátja mesébe illő játékát. A klubvilágbajnoki serleget a magasba emelve szinte már a dereka körül érezte a brazil forró kezeit, minden pillanattal valóságosabbnak tűntek csókjai. Az egyetemi vizsgáknak hála a lány kénytelen volt háttérbe szorítani a japán utat, s most barátja egyedül ünnepelte a újabb győzelmet. A távirányító után kapva kapcsolta ki a készüléket, majd a konyhába szaladva húzta elő a sütőben illatozó mézeskalácsokat. A sütemények díszítésre várva sorakoztak az asztalon, a cukormáz a hűtőben pihent a már elkészült fogásokkal együtt. Adriana régen várta ennyire az ünnepeket, azt a pár nyugodt percet, amit kettesben tölthet Vele. A forró érintések szinte már égették a bőrét és az édes vízió lassan a hatalmába kerítette. Akarta a férfit, mindennél jobban, a szenvedély pedig ködként telepedett elméjére. Fogait ajkaiba mélyesztve markolta meg a konyhaszekrény hideg pultját, halk sóhajok hagyták el száját. Csak még egy kis idő, és újra az enyém leszel. 

Ujjai türelmetlenül markolták a kormányt, idegesen dobolva a rádióban játszott zene ütemét. A repülőtér termináljában csupán néhány ember lézengett a hajnali órákban, az égbolt sötétségét lassan váltotta fel a gyenge napsugár narancsos fénye. Adriana a  bejárat előtt parkolt a fekete sportautóval, kulcsát zsebébe csúsztatva igyekezett a kapukhoz, ahonnan már látni lehetett a katalán csapat gépéről leszálló utasokat. Szemei a brazil után kutattak, azonban mindössze néhány spanyolt talált tekintete. Az edző büszkén szorította magához az idei utolsó kupát, oldalán az argentin csatárral igyekezett a terminál felé. A lány telefonját előhúzva figyelte a kijelzőt abban reménykedve, hogy a férfi talán üzent neki, amit a rohanásban nem vett észre. A mobil kijelzője azonban üresen állt, sehol egy üzenet, sehol egy  nem fogadott hívás. Adriana biztosra vette, hogy ismételten Ő lesz az utolsó, aki elhagyja a gépet, táskáját ügyetlenkedve magára aggatva siet majd karjaiba. A csapattagok örömteli mosollyal üdvözölték a lányt, melyet Adriana is egy halvány mosollyal honorált. Szemei azonban mindvégig a kapun pihentek, türelmetlenül várva az egyetlent, akit magához szorítana. Nyugtalanul fordult a gép felé, melynek lépcsőjén mostanra már senki sem állt, az utaskísérők a gép orránál búcsúztatták a pilótákat.
Az argentin csatár volt az utolsó, aki kisétált a kapun, sejtelmes mosollyal intve a lány felé. Adriana kedvetlenül erőltetett mosolyt az arcára, s a türelmetlensége lassan feszültségbe torkollott. Kezeit mellkasa előtt keresztbe fonva figyelte az egymás karjába boruló párokat, az álmos tekintetettel apjukat pásztázó gyermekeket. Akaratlanul is mosolyt csalt arcára a spanyol Hármas eleven kisfia, aki a korai órák ellenére is csillogó, éber tekintettel szaladt apjához. Egy pillanatra elveszett a tökéletes pillanatban, amit ő maga annyiszor megálmodott. Delíriumából egy érintés szakította ki, egy ismerős, forró ölelés, egy illat, melyet ezer közül is megismerne.
- Amor.

~*~

Piros ruháját megigazgatva igyekezett lefelé a lépcsőn,  büszkén végigpillantva a fehér fényben úszó karácsonyfán, az ünnepi díszbe öltözött ebédlőn. Az aranyszéllel futtatott hófehér edények már az asztalon sorakoztak, a sütemények a gőzölgő főétellel vártak a felszolgálásra. A fa alatt megannyi ajándék pihent, kisebbek és nagyobbak, díszesek és egyszerű szatyrok sokasága. A lány arcába lógó tincseit füle mögé tűrve fordult a lépcső felé, ahol a brazil csatár igyekezett a földszintre hófehér, kigombolt ingében, nyakába egy piros nyakkendőt dobva.
- A francba ezzel az inggel...
Adriana ajkai apró mosolyra húzódtak, türelmetlen barátjához sietve gombolta be a kissé gyűrött felsőt. Rosszalló bólogatása aligha hatotta meg a brazilt, aki elsötétült tekintettel vizslatta barátnőjét, annak testére simuló vérvörös ruháját.
- Édesem, anyukádék mindjárt itt lesznek, ne legyél ennyire morcos.
Óvatos mozdulatokkal kötötte meg a ruhájához illő, sötétvörös nyakkendőt, majd gyöngéd mozdulattal húzta magához a férfit. Nem kellett könyörögni a csókért, a fiú egy pillanat alatt megadta azt, amire a lány vágyott, egy szenvedélyes, forró ölelés,egy vad csók, amit csupán a csengő éles hangja tudott félbeszakítani. A két fiatal bódultan vált el egymástól, Adriana combján felcsúszott ruháját megigazítva nyitott ajtót.
- Édesem , boldog karácsonyt!
Nadine csengő hangja mindig jókedvre derítette a lányt, aki izgatottan vezette be a a családot az ebédlőbe. Az idei karácsony volt az első, amikor Adriana maga készített elő mindent az ünnepekre, Neymar hiányában pedig a karácsonyfa díszítése is ráhárult az ételek mellett. Ráadásul mindezt Barcelonában, távol a forró brazil partoktól, távol az otthontól és a családtól. A honvágy keserű ízét a férfi csókja tüntette el, kezeit a lány derekára csúsztatva vezette a fa mellé.
- Gyönyörű munkát végeztél, kicsim.
Neymar hátulról karolta át a brazil szépséget, az apró csókokba, melyek nyakát érték egy pillanatra beleborzongott. Adriana behunyt szemmel adta át magát a pillanatnak, a percnek, amire annyira régen várt. Szinte elfelejtette a kétségeket, a fájdalmas, egyedül töltött éjszakákat, a kihűlt csókokat, melyek minden nappal egyre távolabb taszította Tőle.
Minden kicsiny részletet ismert a fán, mégis, egy csillogó dísz az ágak között nem hagyta nyugodni tekintetét. Az apró kő  prizmaként szórta szét a ráeső fényt és a lányt még a szúrós ágak sem tántorították el attól, hogy megszerezze azt. A tűlevelek karcolásai láthatatlan nyomokat hagytak maguk után, a lány mégis fájdalmasan szisszent fel, ahogy megkaparintotta az oda nem illő díszt. Türelmetlenkedve szemlélte meg a karácsonyfa legújabb ékességét, a vibráló köveket, melyek egy fehérarany foglalatban alkottak egy egészet. Egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, talán éppen ezért észre sem vette, hogy a férfi immáron féltérdre ereszkedve, remegő kézzel várakozik mögötte. A régen látott tűz újra ott lángolt az aranybarna szempárban, az ajkak régen hallott, édes szavakat dédelgettek.
- Már örökre az enyém vagy.